A Quantum csendje - Nem Bond romlik, én öregszem

Quantum of Solace / A Quantum csendje
2008. november 13.
Őrjöngő Farkas
A Quantum csendje

A marketingesekkel ellentétben a filmkritikusnak illene nem kizárólag a jelenben élnie, mivel gyakorlatilag minden film hordoz magában ezt-azt, aminek a megértéséhez szükség van egy icipici távlatra. Ha van műfaj, amire ez különösen igaz, akkor azok a Bond-filmek.

Hadd lőjem le a poént már az elején: nem változott semmi. Bond pont ugyanazt csinálja, mint régen. Nem igaz, hogy durvább. Nem igaz, hogy akcióhősösebb. Nem igaz, hogy a nők a legújabb filmekben függetlenebb lények. Az egész Bond-történetben az a legviccesebb, hogy ugyanazokkal a dolgokkal reklámozzák 1962 óta, és mégis megesszük a marketingdumát. A filmek készítői mindig nagy változásról beszélnek, mert tudják, hogy a közönség azt képzeli, erre van szükség, és mindig ugyanazt nyújtják helyette, mivel azzal is tisztában vannak, hogy a közönség valójában nem is akar változást. Daniel Craig túl keményre veszi a figurát? Ugyanezt írták Sean Conneryről is a kezdet kezdetén, sőt, az egész figurát lefasisztázták. A Bond-lányok az új filmekben keményebb ellenfelek és önállóbb lények? Persze… Én 1989-ből emlékszem először szó szerint ugyanerre, de tapasztaltabb Bond-rajongók nyilván már a ’60-as években olvastak efféle szlogeneket. A recept mindig ugyanaz. Kegyetlen szívtipró fanyar humorral a legújabb divat szerint, huszonéveseknek. Az már nem az ő hibája, hogy jelenleg mi a divat. Jelenleg az a divat, hogy: „Na de most aztán tényleg beindulunk. Kőkeményen. Nincs lacafaca. Nincs dekadens bonyolultkodás. A mi generációnk rájött a tutira. Leegyszerűsítjük, szétlőjük, átugráljuk. Hörrentünk egyet, az a vallomás. Siess már a vodka-martinivel, és leszarom, milyen.”


Jelzem, még ez a bedurvulós nekibuzdulás is teljesen nélkülözi az újdonságot, csak régen volt erre egy külön műfaj, amit Stallone és Schwarzenegger műveltek, és abba Bond még nem akart olyan eszetlenül beleolvadni. Igaza is volt, mert akkor Rambo utánzatának nevezték volna, ahogyan manapság Jason Bourne utánzatának nevezik. Milyen tragikomikus, hogy a nagy múltú angol egy csendes, becsületes, malacarcú amerikai kölyök nyomdokvizén próbál érvényesülni. Szóval Bond vénségére másokat másolva próbál életben maradni? Hát, még ez sem újdonság. A hatvanas-hetvenes években a sci-fi hullám és a karatézó kelet szivárgott be az ügynök kalandjaiba, de ráadásul valami ordenáré módon: főleg az egymást lelézerező űrhajósokat nehéz mai gyomorral megemészteni a Moonrakerből. A nyolcvanas években jött India (és még Sandokan is feltűnt a gonoszok közt!), majd Afganisztán, nagy, színes robbanásokkal. Szóval az Orion-űrhajó, Bruce Lee, a Csillagok háborúja, Sandokan és a Rambo III után Bond most épp egy huszonhatodik franchise-ból veszi át szemérmetlenül az éltető vitaminokat.

És még egy hatalmas közhely: „Ideje lenne már nyugdíjba küldeni Bondot.” Folyton ezt mondják, évtizedek óta. A bevételek meg ömlenek továbbra is. Valószínűleg ugyanazok a kritikusok akarják mindig nyugdíjba küldeni szegényt, akik a western felett is ötévente nekrológot mondanak. Az angol ügynök meg a cowboyok még akkor is itt lesznek, amikor a mai kritikusok már a járókeretük felett mammogva osztják az igét.

Hogy Bond videojáték-figura lett, nem zavar. A mai videojátékokban rendszerint több élet van, mint a mai kommersz filmekben, és ez a tendencia egyre erősebb. A Quantum of Solace olyan, mint egy sportos fegyveracél karóra (ami kicsit siet), ha viszont a rendezést Hideo Kojima, a japán videojáték-ipar nagy guruja kaparintotta volna meg, olyan lenne, mint egy tengeri madár egyetlen szárnytolla egy borotvaéles pengén, a lenyugvó nap fényében. Persze a legtöbben a sportos karórát választanák – ezért is hibátlan a Bond-biznisz íve továbbra is, minden személyes aggályom ellenére.

Ami igazán zavar, az az, hogy a Bond-filmek egyre kevésbé tetszenek nekem. Persze nem csoda, hisz thirtysomething lettem, kezd lassan elmenni mellettem a világ. Minden filmmel egyre inkább azt érzem, hogy: poén volt, de mennyivel többet lehetne kezdeni a Bond-legendával! Ami persze badarság. A filmesek sokkal jobban tudják, hogy melyik évtizedben mit kell kezdeni vele, hogy a lehető legtöbben megnézzék.

De azért, ha én dönthetném el… Akkor visszamennénk a hatvanas évekbe. London. Las Vegas. Afrika. Gyönyörű autók, gyönyörű nők, gyönyörű repülőgépek és gyönyörű telefonok. Minden fulladozna a retróban. Több lenne a szomorkás humor, több lenne a romantika, és lennének hangulatok is a cselekmény rohanása közben. Az utazás hangulata, ahogy egy vonat rohan az éjszakában, ahogy Bond egy golfról szóló könyvet olvas a repülőgépen egy stewardessel szemezve. Lenne egy jelenet, ahol egy autószerelővel beszélget a legújabb angol luxusautókról. Néha komoran cigarettázna egy klubban vagy egy esernyő alatt a parkban. Néha a háborúra emlékezne, a flottára, az Északi-tenger viharaira. Néha csak autózna Skóciában vagy az Alpokban, és az öregségre gondolna. Vagy a házasságra. És lenne egy otthona, barátai, és lenne néhány nagy veresége, amiket sosem tudott megemészteni. És lenne valahol egy Szovjetunió is, egy igazán nagy kaliberű, okos, ódivatú ellenfél, akinek nincs szíve, ellenben van stílusa.

Bevallom, még valami zavar: valahogy butának érzem az új Bondot. Connery mindent tudott, amit egy férfinak kell, Lazenby szájába is egészen okos poénokat adtak, Moore kicsit humorosra, páváskodóra és puhára vette a figurát, de (remélem, nem ezért) biztos voltam benne, hogy jól el tudnánk beszélgetni két küldetése között, Dalton majdnem tökéletes volt, csak némi sötétség meg önirónia hiányzott a karakteréből, Brosnan pedig, komolyan mondom, szerethető volt a maga „néha dühödt vagyok, néha kellemesen tréfás, de mindig nemesen oroszlánszerű” stílusában. Daniel Craig meg egy elszánt, elkeseredett asztalos. Egy árva, külvárosi gyerekből kinevelt, sokat vívódó kommandós szerepére biztosan megfelelne, de Bondnak nekem valahogy fájón kétdimenziós. Biztosan tudna ő többet is, csak nem engedik neki.

És mi ez már, hogy újabban szerelmes, meg dühös? A hétköznapi világ felett kéne állnia. Lehet szerelmes: 2 percre. Aztán a csaj haljon meg, ő meg eleresztheti egy jelenettel később az újabb cinikus vicceit. De hogy rágódik rajta, meg több filmen keresztül eszébe jut, ez botrány. Nehogy már behozzuk Bondot a valóságba!

Mindent összevetve kezdenek szétválni az útjaink Bonddal, ami szomorú. Most mit fogok várni kétévente?

Te is szeretnél filmkritikát írni? Most itt a lehetőség! Regisztrálj!

Értékeld a kritikát

Értékeld a filmet

Most olvassák 1
Film értékelés 6.3
Kritika értékelés 9.8
Kritika elolvasva 164 625