Az Erő 50 órája – Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet

Rogue One: A Star Wars Story / Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet
2016. december 15.
Őrjöngő Farkas
Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet

Azon egykori rajongók egyike vagyok, akiknek a tökéletlen, de zseniális Az ébredő Erő visszaállította egykori hitét és érdeklődését a Star Wars univerzum irányában. Ezt az érdeklődést évekre megtépázta, majd szinte teljesen elfeledtette velem a három előzményfilm. Oké, voltak bennük jó jelenetek, de alapvetően untam őket, és igen árulkodó jelnek éreztem, hogy sosem izgatott, él-e, hal-e bármelyik szereplő is abból a három barokk, uncsi, steril űreposzból. Az ébredő Erő viszont nem csak a hitemet adta vissza, hanem hangsúlyosan eszembe juttatta a gyerekkoromat is, és azt, hogy miért szerettem a Csillagok háborúja filmeket, miért voltak fontosak. Újra megvolt tehát az étvágy, és az volt az érzésem, valami érdekesre számíthatok a Rogue One filmben. De hogy ilyesmit kapunk, az fel sem merült bennem. És itt nem a filmre gondolok – persze az is izgalmas –, hanem arra, ahogyan megcsinálták. Ilyen intenzív, szikár, visszafogott, csiszolt, retró hangulatbombát a legkevésbé sem vártam.
A film közel sem tökéletes. Zsúfolt, komor és nehéz, néha szinte súlyként ül az ember mellkasán egy-egy kép, jelenet vagy érzés. És nagy ritkán mintha lenne valami fura a vágásban, valami pillanatnyi zökkenés, amitől két snitt nem egészen passzol gördülékenyen. Akadt aztán egy-két rövid felvétel, ahol nem tudtam eldönteni, hogy direkt dokumentarista, lecsupaszított stílust látok, vagy egyszerűen csak kapkodva bevágtak még 3 egyformán eleső szövetséges katonát. Részben ettől, részben talán szándékoltan is, de sokszor legyinti meg a nézőt a film közben valami hideg különösség, valami sírontúli fuvallat: az egész történetben felkavaróan keveredik a kegyetlenül rideg és a meghitten ismerős. Nem hiszem, hogy valaha is láttam ilyen különös filmet, pedig a szilánkjait szinte kivétel nélkül jól ismerem. A hibridek, crossoverek és műfajkeveredések korában élve sem voltam felkészülve ilyen ütős koktélra.

A történet izgalmas időszakot dolgoz fel: a Felkelők Szövetsége még széttagolt, határozatlan, ellentmondások gyengítik: a Birodalom ereje teljében van, de még ők sem találtak igazán fogást ezen a háborún. Mindkét fél tétovázva reagál – és ezt leginkább a két flotta csatájakor érhetjük tetten, a nagyobb hajók szinte egy lövést sem adnak le. A rohamosztagosok cseppet sem keltik félelmetes elithad benyomását, téblábolnak, beszélgetnek, figyelmetlenek, és eddig soha nem látott tömegben hullanak. A felkelőknek az a töredéke, akik már tisztán látják, mi forog kockán, öngyilkos küldetésbe indul, hogy megszerezzék a Halálcsillag terveit, és a szereplők eleinte szaggatottnak, hézagosnak tűnő történetszálai egyre intenzívebb és végzetesebb, sodró hőseposszá fonódnak össze, ami aztán mesteri, briliáns módon, váratlan közvetlenséggel kapcsolódik bele az egykori Star Wars filmek ikonikus nyitányába. Az ember eltöpreng: hogyhogy nem csináltak eddig egy halom efféle filmet?
Tulajdonképpen a stílus fogott meg leginkább, nem szégyellem.
Képzeljük el, hogy egy komor zseni fog egy hatalmas adag érett Birodalom visszavág-ot, és megfüröszti az egészet bőséges A halál 50 órája lében, majd megszórja közel- és távol-keleti hangulattal, és rengeteg ódivatú, csendes hősiességgel tálalja. A készülő nyalánkság nyomokban Új reményt, számtalan régi háborús filmet, Zatoichit és talán egy cseppnyi francia ellenállást is tartalmaz. Ínycsiklandó, igaz? De ez még nem minden. Ott van még az SW univerzum számtalan lénye és ismét tökéletesen felidézett stíluseleme, ott vannak az érdekesen újszerű, a döbbenetes méretarányokkal játszó képek, vagy épp a más műfajokból ismerős felvételek a kreatívan kivitelezett összecsapások közepette: rohamosztagosok ormótlan járművet kísérnek egy arab világot idéző utcán, és hirtelen mintha Észak-Afrikát látnánk 1941-ben, vagy Bagdadot 1991-ben. Egy szakadár harcos olyan sisakot visel, amilyet az Endor holdon láttunk utoljára a birodalmi járőrökön, de ez fekete, és valamiféle Gestapós bőrkabát jár hozzá. És ott vannak még a csapzott, homlokba hulló, mégis szigorúan elválasztott hajak: egyes szereplők úgy festenek, mintha büszke, de zavarodott, alultáplált játékgépfüggő fiatalok lennének a 90-es évekből a Nyugati téri metróaluljáró bódérengetegében, a magasrangú figuráknál pedig olyan klasszikusan merev, szoborszerű frizurákkal találkozunk, amilyenek utoljára az Airport filmekben, a Dallasban vagy Drebin hadnagy fején jöttek szembe. Kopott, szürke sisakok, viseletes, kinyúlt khaki egyenruhák, eltökélt tekintetek és angolos kefebajszok: ebben a messzi-messzi galaxisban még tombol a hetvenes évek. Nincs makulátlan vezérsík és fegyveralkatrész, ez a Felkelés paradox módon itt már elnyűttebb, mint a későbbi évek során, amikor a birodalmiak majd végigkergetik a galaxison. Szinte érezni a gépolaj, a veríték, a félelem és az idealizmus szagát. És a stílusos nyomorúság közepette ezek a különösen idegen és ismerős alakok a biztos halállal szembenézve visszaadnak nekünk valamit, amit régen elvesztettünk: egy veszélyes ajándékot, amit azóta több generációnyi filmművészet próbált kiradírozni a fiatalok lelkéből.
Az elmúlt évtizedekben végérvényesen a fejünkbe verték, hogy a háború értelmetlen, hogy nincs jó halál, csak káosz van, és szenvedés. Felnyitották a szemünket: a mai fiatalok már nem vonulnának dalolva a csatába (az okosabbak persze régen sem tették). És erre jön egy film, ahol minden derék katona jó és tiszta halált hal. Egy találat, csendes elhanyatlás, semmi vér és semmi szenvedés. Hogy ez miért érdekes egy Star Wars filmben, ahol amúgy is kilúgozott az erőszak? Mert ez a mozi egy agyafúrt csavarral „realista” lett. Halomra halnak jók és rosszak, pusztulnak a hajók, és minden küldetés, minden parancs a biztos halálba vezet. Az önfeláldozás és a tragédia közelebb hozza ezeket az örök mellékszereplőket, a sok katonát és pilótát, mint akár a korábbi részek egyes főszereplőit. Érezzük, hogy ezeket az embereket nem védi a kalandfilmhősök sebezhetetlensége. Így minden személyesebb lesz, és a sok hősies és szép halál nem mossa el, inkább előhozza gyerekkorunk egykori ideáljait: persze, sokan meghalnak, de azért mégis milyen vagány lenne felkelőnek, pilótának, katonának lenni! Hiszen egy ilyen szép eposzban a halál sem olyan szörnyű.
A Zsivány egyes láttán sok egykori szovjet vagy német filmes csettintene elismerően. Annyi év után újjászületett a halálba menő katona legendája. De nem cinikusan vagy gúnyosan mondom ezt: van értelme az összefogás és az önfeláldozás dicsőítésének, és legfőbb ideje, hogy az újabb generációk is megismerjék ezt a retró háborúábrázolást: ahol a pilóták még higgadt helyzetjelentést adnak, mielőtt lezuhannak vagy felrobbannak, ahol kialvatlan és lesoványodott tisztek adnak kíméletlen parancsokat, még tévedéseikben is stílusosan és szimpatikusan, ahol a harcosok csendesen és kötelességtudóan néznek szembe a halállal. A halál 50 órája, A híd túl messze van, és hasonló történelmi tablók kiábrándultságukban, igazságkeresésükben, lázadásukban is klasszikusan ódivatú értékeket felvonultató készítői tökéletesen értenék ezt a filmet.
Mindez persze nem igazi, nem követendő példa, csak mese és szórakoztatás, tudom. De festőien felidézi, hogy a jó és rossz küzdelmének akad egy rég elfeledett ábrázolásmódja is.
Ne menjetek dalolva a csatába, de élvezzétek a mesét, és ha épp nem önpusztító, fanatikus ostobaság, amire vállalkoztok, akkor néha nyugodtan legyetek hősök.

Te is szeretnél filmkritikát írni? Most itt a lehetőség! Regisztrálj!

Értékeld a kritikát

Értékeld a filmet

Most olvassák 1
Film értékelés 8.8
Kritika értékelés 6.3
Kritika elolvasva 60 364