Good Kill - Jól eltalálták?

Good Kill / Good Kill
2015. május 15.
Őrjöngő Farkas
Good Kill

Ebben a filmben az a legérdekesebb, hogy igazából miért is tetszett. Láttam már izgalmasabb, hitelesebb, okosabb, meghatóbb, vagányabb, sodróbb, színesebb háborús filmet. Mégis tetszett.
Háborús filmet csinálni hálás feladat, hisz az emberi lét legfontosabb kérdéseit lecsupaszítva, tömören, röviden villantgathatjuk fel az erőszak látványorgiája közepette. És az erőszak ábrázolását nehéz elrontani, mert vagy nagyon csábító, vagy katartikusan szörnyű, néha pedig mindkettő. A bénán ábrázolt erőszak tényleg a filmkészítés legalja, aki azt elrontja, az már túlságosan ügyes nem lehet.
Mindezek mellé viszont valami újat is kell adni. De mi újat mutathat az egymilliomodik háborús film?
A megoldást ezúttal maga a történelem hozta el: kialakult a hadviselésnek egy tömeges méretekben azelőtt sosem alkalmazott módja, amikor a katona nem csupán távolról öl az ellenség eszközeinél messze hatékonyabb fegyverekkel, de fizikailag már nincs is jelen a harcmezőn, hanem több ezer kilométerről, egy légkondicionált konténerben üldögélve húzza meg a ravaszt, aztán a műszak végén hazamegy a családhoz a kertvárosba. A mesterlövész, a tüzér, a bombázópilóta eddig is jókora távolságból pörkölt oda a másik csapatnak, de azért jókora kockázatot vállaltak ők is. A drónpilóta viszont sebezhetetlen, és miközben kiolt tíz-húsz életet, néha még stikában egy-egy sms-t is küld az asszonynak munka közben az asztal alól (bár ez talán csak a filmkészítők kitalációja).

Oké, de akkor mi lesz a konfliktus? Lekávézza a makulátlan repülősgatyáját, amikor a nap végén feláll a joystick mellől? Ugyan, kézenfekvő: lássuk, hogyan viselkedik egy ilyen képernyőharcos az életben, hogyan hat rá, hogy kilenctől ötig egy irodából öl! Vajon máshogy ég-e ki ettől, mint a lövészárokban kushadó baka? Mert kiég, hát persze, ezt sejtettük. Kiég, habár az Afganisztán ösvényein jókora hátizsákkal caplató, izzadó, szomjas, vérző és rettegő katonák valószínűleg szeretnék szétrúgni a seggét, hogy ő ki merészel égni a kis kertvárosi ház, az asszony és a gyerekek, meg a kényelmes konténer biztonságából.
Adva van tehát egy több tucat-szoros gyilkos, aki kockázatmentesen öl, és a fizikai szenvedés egyetlen fajtája sem veszélyezteti közben. Kényelmesen él, állati jó veterán izomautója van, csinos és figyelemre éhes felesége, aranyos gyerekei, meg pár barátja az utcában. Hallgatag, nem különösebben kedves, távolságtartó pasas, aki senkihez sincs túl közel, a családjához sem. Iszik, és nem érzi jól magát. Hogy lehet, hogy nem utáljuk mégsem?
Hát azért, mert lerí az arcáról, hogy mélységesen szégyelli magát, hogy másról álmodik, hogy vívódik magában, de úgy érzi, nincs mit tenni, ezért nem is akar zavarni a gondjával senkit, inkább mélyen eltemeti magában az undort, és esténként meg is öntözi a sírját egy kis vodkával. Aztán már nem csak esténként. Hanem a kocsiban is, munkába menet.
Hát igen, nem elég, hogy vezényszóra ölni kell, hanem lassan, mivel az egység hirtelen a CIA irányítása alá került, egyre egyértelműbben mocskos dolgokat kell művelni a telefonon kapott vezényszóra, ártatlanokat kell halomra ölni, és közben nézni, ahogy a parancsnokunk, aki a kevés egyértelmű útjelző egyike volt ebben a megkavarodott világban, egyre nyíltabban van rosszul a saját munkájától és a főnökeitől, no meg látni, hogy a feleségünk egyre távolabb sodródik tőlünk, és nem fogja fel, milyen borzalmakat élünk át abban a kényelmes konténerben a támaszponton kilenctől ötig.
Nem mondom, hogy überkirály színészi játékot láthatunk, mert nekem Ethan Hawke egy kicsit túlszenvedte arcmimikailag a történetet, de meggyőző, összetett, kedvelhető, élő hőst hozott össze. Vannak pillanatnyi disszonanciák, de a pilóta valahogy tényleg egyszerre szomorú és vagány, vívódó és kíméletlen, összeszedett és széthulló, fegyelmezett és agresszív. Ez a nem tökéletesen, de megkapóan lefestett karakter az egyik legerősebb pontja a filmnek.
A másik meg a hangulat és a képi világ, a remekül kitalált stílus. De vajon nem ez-e a film legnagyobb csapdája? Vajon a mondanivaló miatt kedveljük, vagy mert szép?
A porlepte, reménytelenségében is festői Közel-Kelet nyomorúsága a magasból, sárgás-barnás pasztellszínek között, hangok nélkül (legfeljebb egy kis szélzúgással vagy diszkréten beúszó zenefoszlánnyal) egyfajta melankolikus, távoli pokoltornáccá válik, a szenvedés, a halál, a nemi erőszak felfogható, de csak a technológia absztrakt szivacsával tompítva: oké, kicsit rettegünk, kicsit izgulunk, kicsit elborzadunk, de nem jobban, mint azt vasárnap délután a nappaliban ülve szokás. Sajnáljuk az áldozatokat, és közben bűntudatosan élvezzük a hatalmat, a precizitást, a katonai zsargon szakszerű távolságtartását.
Ezen sokat töprengtem, és arra jutottam, hogy direkt vagyunk megkísértve. Igen, csúnya dolog, de annyira kúl! És látjuk is, hogy akad olyan drónpilóta, aki marhára élvezi a játékot, és elég egyszerű lélek ahhoz, hogy a jól végzett munka tudatával hajtsa álomra a fejét esténként. A mi pilótánk viszont nem ilyen. Ő utálja az egészet, és folyamatosan piszkálja a felettesét, hogy igazi gépen repülhessen, ugyanis hosszú ideig ezt csinálta. Valódi pilótaként kimagaslik az ifjú "gémerek" közül, akik sosem tapasztalták meg, milyen egy F16-ost vezetni.
A Közel-Kelet szomorúsággá tompított borzalmait a légibázis mértani rendje és a Vegas melletti kertváros fantáziátlan makulátlansága ellenpontozza, a drótkerítések és elvágólag parkoló vadászgépek, a tiszta egyenruhák, a nyugodt és egyforma utcák, a ház előtt sütött barbecue, az országúton egykedvűen suhanó régi Pontiac, a lezser napszemüveg, a csendes jólét. És itt vagyunk ismét, tudatosan, megkísértve: van valami ördögien vonzó abban, hogy reggel az üres úton, rockzenét hallgatva beautózom a bázisra, egy joystickkel kinyírok pár rosszfiút, miközben fegyvertársaimmal együtt celebráljuk a szakszerű gyilkolás halk, közös miséjét, célpont bemérve, fegyverek élesítve, repülési idő tíz másodperc, placcs, good kill. Aztán bőrdzseki fel, vágyakozó tekintetű kolléganő mellett el, izomautóba be, rockzene, otthon egy vodka a vécé magányában, aztán jöhet a barbecue meg a szex. Hát ez nagyon jó.
Csak az a kill, csak azt tudnánk feledni. A porlepte utcán kosarazó nyüzüge kis arab kamaszokat, a lehajtott fejjel kapáló asszonyt, meg a temetési menetet. A kill egyre gyakrabban nem is olyan good.
Létezik-e feloldozás Thomas Egan számára? Szeretnénk, hogy legyen! csináljon már valami rendes dolgot ez a pasas! De ha igen, és talán ez a film legnagyobb kérdése, akkor van feloldozás az öngyilkos arab terrorista vagy a koncentrációs tábort őrző SS számára is? Vagy azok egytől egyig állatok? Nem lehet, hogy sok SS-katona, al-Kaidás terrorista és mindenféle afrikai hadurak milliónyi harcosa között is rengeteg enyhén szégyenkező, enyhén alkoholista, viszonylag normális, vívódó családapa akad, akik némi rossz érzéssel mennek haza a munkanap végén? Lehet, hogy a háborúban csak ennyi különbözteti meg a beteg, eltorzult állatot és a kötelességtudó katonát: hogy az egyik kicsit kellemetlenül érzi magát a nap végén? Mert ha így van, akkor nincsenek jók és rosszak, gonoszok és rendesek, csupán a civilizációjuk által kondicionált átlagemberek vannak, akik szépen megölik egymást alkalmanként, mert a társadalom erői ezt várják el tőlük? Hiszen akkor szinte mind bábok vagyunk, és akkor, ha egy civilizáció elismert tagjai akarunk lenni, kénytelenek leszünk bűnöket elkövetni, hogy a többiek ne nézzenek hülyének: gyilkolni a keresztényeket, gyilkolni a muzulmánokat, gyilkolni az őserdőket, gyilkolni a légkört, de valamit mindenképpen.
Mit fog tenni ez a vívódó, elvágyódó, hallgatag pacák? Megszökik? Elmeséli a feleségének? Megcsalja a feleségét? Megtagadja a parancsot? Félrerántja a kormányt az úton, hogy vége legyen a kálváriának? Vagy egyszerűen csak megpróbál valami jót tenni? A film nagy erénye, hogy ezekre a kérdésekre érdekelni fog bennünket a válasz. Nem ez lesz a legjobb film életünkben, még az sem biztos, hogy van egyértelmű üzenet. Talán csak az, hogy ki-ki eldöntheti, mi a jó és mi a rossz, de nem lesz egyszerű, mert minden percben újra el kell majd döntenünk.
Egyvalami közös Irak és Afganisztán siralomvölgyében meg Nevada rendezett unalmában: a terméketlen sivatag kíméletlen szépsége.
Ezt jól eltalálták.
Splash.
Good kill.

Te is szeretnél filmkritikát írni? Most itt a lehetőség! Regisztrálj!

Értékeld a kritikát

Értékeld a filmet

Most olvassák 1
Film értékelés 7.2
Kritika értékelés 8.7
Kritika elolvasva 157 481