Sztálingrád – Füst és pernye

Stalingrad / Sztálingrád
2014. május 28.
Őrjöngő Farkas
Sztálingrád

Fiatal éveim jelentős részét számítógépes játékok társaságában töltöttem, így paradox módon a második világháború ikonikus helyszínei egyfajta torz, személyes, virtuális történelemként égtek a lelkembe. Akik valóban ott jártak, érthető módon megvetnének érte, mégsem szégyellem kimondani, hogy számomra a nagy csaták popkulturális meseországgá szelídített, esztétikussá rajzolt helyei egyfajta meghitt nosztalgiát idéznek, hiszen a rajzolt Normandiában, a monitoron feltűnő norvég hómezőkön, a pályákká egyszerűsített, bájos olasz kisvárosokban és a rommá lőtt orosz utcák nagy gonddal ábrázolt zugaiban én a barátaimmal jártam szórakozásból, éjszakákon át izgultunk, küzdöttünk, söröztünk és nevettünk teljesen veszélytelenül a pusztítás és a halál eme absztrakt játszóterekké rajzolt freskóival a háttérben. Hogy ez igénytelen dolog? Akkor igénytelen a Vadnyugat egész mítosza is, hiszen tudjuk, hogy a valóságban nem a letisztult férfiasság és az eszméletlen vagányság porondja volt az sem, ahogy a westernekben oly sokszor megjelenik, hanem a kilátástalanság, a mocsok és a becstelenség fortyogó üstje.


A sztálingrádi csatáról sosem mernék véleményt mondani, hát ki vagyok én ahhoz? Jobb, ha kussolok. A Sztálingrád című film világa ellenben olyan rettentő erősen stilizált és virtuális, hogy arról viszont nem vagyok rest okoskodni egy kicsit, hiszen a virtuális és stilizált mű-Sztálingrádban magam is ezerszer jártam. És tudják, mi a szomorú? Nem is az, hogy a barátaimmal a pályákon szaladgálva sokkal nagyobb izgalmakat és jelentősebb pillanatokat éltem át, mint ezt a nagyszabású filmet nézve. Hanem az, hogy a lényegről, a háború szomorúságáról is sokkal többet tudtam meg, amikor a játékban kilestem egy elnagyoltan megrajzolt fal mögül, a távcsövön a barátaim sziluettjét vizslatva, miközben a felhőkön egy pillanatra áttűzött a rajzolt napsugár, és egy kis zenefoszlány úszott be az agyamba a csatatér felett. Egy számítógépes játék korlátozott eszköztára messze profibban felidézte még ebben a buli-küzdelemben is a reménytelenség, az elmúlás, a hősiesség melankóliáját, mint ez a mindent két kézzel az arcomba tömő filmszörny.

Lehet egy történet akármilyen izgalmas és nagyszabású: ha nem találjuk el a hangot, ha nem megfelelő a felütés, és nem keltjük fel a néző érdeklődését, ha nem megfelelően elegyítjük az emberközeli pillanatokat a tömegjelenetekkel, akkor hiába halnak meg látványosan sok százan a filmvásznon, az senkit sem fog meghatni vagy izgalomba hozni. A füst, a láng, a gyilkolás lassított balettje, az ezernyi szín, a bombasztikus zene érdekes módon messze nem elég, és messze nem a legfontosabb a sikerhez.

A Sztálingrád című film mintha oktatóanyag lenne fiatal filmeseknek erről a problémakörről. Itt igazán mindennel megpróbálkoztak a készítők: és ahogy elnéztem a lángoló ruhában rohamozó katonákat, a költőien szomorú, lázálomszerűen túlszínezett képeket, tele a filmtörténet leggyönyörűbb szálldosó pernyéjével, igazából a legritkább esetben jutott eszembe a háború, a történelem vagy a katarzis. Két dolog járt az eszemben: az egyik Craig Ferguson, a skót-amerikai showman sétája Mila Kunisszal a Glasgow-i temetőben, amikor Ferguson azt mondja: szerintem ti, oroszok, mélységesen tisztelitek a nyomorúságot. A másik az 1998-as Godzilla. Egy film, ami példásan oldotta meg ugyanezt a problémát, szerethető, élő főhősöket teremtve, a kicsin, az emberközelin át megmutatva a hatalmasat, az emberfelettit, a legendásat. Ha egyszer a Sztálingrád készítői csinálnak egy szörnyfilmet, rengeteg tisztes családanyát látunk majd lassítva, sikoltozva kilapulni az ügyeletes szörny talpai alatt, és garantáltan nem fogunk érezni semmit, viszont olyan elnehezülten, rossz szájízzel jövünk majd ki a moziból, mintha valami túl zsírosat ettünk volna.

Pedig szegények úgy igyekeznek! Egyetlen ház ostroma elevenedik meg a történetben, megismerjük a néhány harcedzett, kiégett lelkű védő előtörténetét, látunk egy kegyetlenségében is mélységesen emberi és vívódó német tisztet, és két magányos, fiatal nő is fontos szerepet kap a cselekményben. Van itt minden: rengeteg szenvedés, tragikus sorsok, szerelmi szál, veterán katona, belső széthúzások a csapatban, lelketlen és piperkőc német főtiszt, védelemre szoruló, tiszta lelkű leány, önfeláldozás, hősiesség, és mindehhez füst, láng, pernye, CGI, romok és törmelékek mindenféle variációban, no meg Sam Peckinpah óta a legtöbb lassítás, a háborús tejszínhabra koktélcseresznyének a kötelező, főtérre lezuhanó német bombázóval.

Igazán nemzetközi, rejtélyes és távolról induló a bevezetés. Földrengés pusztított egy japán városban, és mélyen a romok alatt egy kétségbeesett német lány vergődik. Odafent egy orosz mentőalakulat munkálkodik a megmentésén, és egyikük – egy endoszkóp-szerű, kamerás-rádiós eszközön át kommunikálva a csapdába esett lánnyal – édesanyja sztálingrádi élményeivel igyekszik tartani a lelket az áldozatban. Igen, az érdeklődést sikerül felkelteni. Mi fog ebből kisülni? Nos, sajnos semmi különös. Ahogy a filmet néztem, próbáltam új címeket adni neki, mint például: "Variációk nyomorra és szenvedésre, avagy félig lerombolt téglafalak keringője". A film ugyanazt a szinte karikatúra-szerűen jellegzetes élethelyzetet és üzenetet ismételgeti, többféle fűszerezéssel és nézőponttal próbálkozik, néha nagyban, néha kicsiben mutatja ugyanazt, és hiába. Nem tud meghatni. A lányok büszkék, szomorúak és szépek, védelmezni kell őket, bár a végén úgyis meghalnak. A férfiak máshogy szomorúak, sebzettek, marakodnak egymással, végül pedig hősiesen elfogadják sorsukat, és ők is meghalnak. Na hiszen. Sokkal kevesebb eszközt bevető műfajokban, egyszerű grafikonokban, tévéreklámokban, popzenékben is találkoztam már megindítóbbal, mint ez a hosszú és véres film. Pedig én szörnyen megbocsátó vagyok a filmekkel. Ha egy mozi alapvetően rossz volt, de akadt benne pár hangulat, felvétel, zene, mozdulat, mondat... Akkor már úgy érzem, megérte megnézni. A Sztálingrád esetében nem vagyok ebben biztos. A háború giccsét láttam, az orosz lélek karikatúráját, és rá kellett jönnöm, hogy a szenvedés nem csupán fáj, de nagyon unalmas is.

Te is szeretnél filmkritikát írni? Most itt a lehetőség! Regisztrálj!

Értékeld a kritikát

Értékeld a filmet

Most olvassák 1
Film értékelés 5
Kritika értékelés 6
Kritika elolvasva 110 747