1945

1945 / 1945
2017. április 20.
perry
1945

Talán megbocsájtják olvasóim, hogy nem igazán a filmről esik szó, amúgy is megszokhatták tőlem, hogy inkább a történés mögötti gondolatok azok, amik inkább izgatnak és remélem önöket is...
Látok egy filmet, és el kezd az agyam kattogni miért, hogyan, ki, mikor és mit tett?
Finom megközelítésben 1945. április 4. Magyarországon hivatalosan véget ér a II. világháború. Még minden mámoros, hitek és örömök között várni valami újra, valami olyanra ami nem volt és hinni, hogy a holnap szebb lesz. Korai örömök talán egy csapásra jobbak leszünk, ami volt meg sem történt. Olyan életet élni ami a múlt sötét pillanatait nevető holnapra váltja. Azok az emberek akik nyilasok voltak istenítették a germán mítoszt, meghozták az X. zsidó törvényt egyszer csak semmivé foszlanak a száműzöttek hazatérnek mint azt Radnótinál olyan szépen lélekhez szólóan olvasni lehet.

Egyszóval olyan lesz ez az ország mint egy ív tiszta papír-lap amit csupa szép szavakkal, tartalommal lehet majd tele írni. Pedig számos olyan megválaszolatlan kérdés van még napirenden, amelyek szintén dönt jelentőségek a zsidóság múlt századi történetében. Ezek közé sorolhatjuk a háború utáni kivándorlási hullámot. Igaz, ebben az esetben sem szakadhatunk el teljesen a holokauszttól.

Mi bírhat rá embereket, hogy elhagyják ezt a kis föld darabot (?)melyet hazájuknak mondanak és éreznek, maguk mögött hagyva múltat a lehetséges jövőt, gyökereket apák és anyák sírjait, zsinagógát rítusokat a megélt és hozzájuk tapadt Magyarországot.
Nehéz erre válaszolni, talán csak mint köd szurkáló homályos okok merülhetnek fel. Egy ország mely kitaszított, egy ország amely megbélyegzett, egy ország mely tevékenyen részt vett honfitársai kiirtásában ki akarna vissza térni oda hol magyarok köptek le magyarokat, boldogan és önfeledten kacagtak a deportáló vagonok mellett és még "útravalóval" is ellátták őket. Ennek tükrében talán érthető, hogy azok akik kivándoroltak csak új életet szerettek volna kezdeni, maguk mögött hagyva a borzalmakat.

Számomra mégis sokkal izgalmasabb kérdés - ha szabad izgalmasnak nevezni - az, hogy mi bír rá embereket arra miszerint visszatérjenek meghurcolásuk és megaláztatásuk helyszínére?
Erről szól az 1945 Szántó T. Gábor elbeszélése önmagában is szikár végletekig lecsupaszított történet tele csendekkel feszültséggel és emberi pillanatokkal. A film ezeket a csendekkel teli pillanatokat viszi tovább már-már gyötrő feszültséggel mesél az életről, arról, hogy miképpen is létezünk a mi kis világunkban. Szégyenről a mások ellen elkövetett bűnökről.
A létező vagy nem létező kollektív felelősségérzés arról amit olyan könnyen feledni tudunk.
Önvizsgálatról, széthordott vagyonokról melyek darabjai még a mai napig fellelhetőek polgári lakásokban, vallási tárgyak melyek jobb korban a vallás letéteményesei voltak, mára pedig olyan polcokon díszelegnek melynek gazdáinak fogalma sincsen mire használták őket.

Természetesen működik az átalakulás a csendőr mára rendőr és nagyon vigyáz a szocialista ember életére vagyonára (Terhes Sándor). A fókuszban pedig ott van Szentes István (Rudolf Péter) a "jég hátán is megélő" magyar mintapéldája. Aki átível korokon és helyzeteken, kiszolgál, elvesz változik és az a kaméleon akinek nehéz azt hinni létezik-e erkölcsi tartása?
Emberi volta a szerzés és megoldás keresése körül forog. Írhatnám az ettől sokkal becsmérlőbb jelzőket is, de nem teszem mert saját emberi tartásomat aláznám meg azzal ha ezt megtenném.
Ejtenék néhány szót a fényképezésért is mert bőven megérdemli. Azért is (Ragályi Elemér volt az operatőr) mert a képek és a rendezés olyan mélységekig kapcsolódik, fonódik egymásba , hogy nem lehet elválasztani és külön venni őket. Támogatják erősítik egymást, ahol a történet, rendezés hallgat ott a képek beszélnek, ott pedig amikor a gondolat erősödik fel szemérmesen a film képi világa engedi a történést előtérbe.
Súlyosan és szomorúan borul a filmre a felelősség gondolata. Az a pillanat meddig szabad és lehet hallgatni, meg nem történtnek láttatni emberi tragédiákat és itt tényleg nem a holokausztról akarok beszélni és a film sem teszi. Egyéni tragédiákról fest képet életekről a faluéról a visszatérőékről. Emberekről akik hallgatva tértek vissza és hallgatás fogadta őket. Bűnökről és megbocsátásokról belső vívódásról, félelmekről az elkövetett bűnök súlyáról.

Mitől válik Passióvá kis képzavarral a két zsidó útja az állomástól a falu közepéig, kik miképpen fogadják őket kinek van félni valója és így tovább? A balladai megfogalmazású képek pedig csak peregnek egymás után színeiben eltartott fényképezéssel a képi élmény a nézőé mint ahogy a történet sem ítélkezik. Szikáran és tárgyilagosan elmond egy történetet, nem kínál feloldozást sem oktrojáltan, nem mesél a nézőre bízva a döntés jogát.
A kérdés mennyire vagyunk benne ebben a történetben? Lassan eltűnik az a generáció akik megélték ezt a világot. Az emlékezet ezt az állandóan változó valamit új élmények fogják érni, lassan történelemmé nemesül és nem lesznek holokauszt áldozatok és nem lesznek az áldozatokon élősködik sem. Csak az emlékezet marad egy társadalom emlékezete és az tényleg nem mindegy hogy milyen lesz. Acsarkodással teli vagy megértő talán megkövetéssel feloldó.

Végezetül kedves kollégámtól Klág Dávidtól idéznék:
"És mielőtt jönnének a huhogók, akik megint Saul fiát kiáltanak, meg zsidó uralmat kiáltanak, azokat el kell keserítenem: az 1945 magyarokról szól. De nem biztos, hogy örülünk neki".
Ehhez az igen pontos megállapításhoz csatlakozva csak annyit: talán nem veszett ki a humánum az emberekből, talán nem leszünk saját múltunk foglyai talán nem lehetséges a jövőben torz eszmék újra éledése .
Szeretnék hinni benne!

Te is szeretnél filmkritikát írni? Most itt a lehetőség! Regisztrálj!


Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!

Értékeld a kritikát

Értékeld a filmet

Most olvassák 1
Film értékelés 6.5
Kritika értékelés 8.5
Kritika elolvasva 137