10 éve, hogy bemutatták Sam Raimi Pókember-trilógiájának első részét. 50 éve, hogy egyáltalán Pókemberről tudunk, és 5 éve, hogy a trilógia utolsó részét bemutatták a mozik. Erre jönnek az okosok, és úgy döntenek: ideje rebootolni az egészet! Kezdjük újra, kezdjük az elejétől! Szögezzük le, ez nem valami szerencsés ötlet. Már csak azért sem, mert ilyen kis idő elteltével még az átlag nézőközönség is elkezd hápogni, hogy "De minek még egyszer ugyanazt megcsinálni?!", és akkor a filmbuzikról még egy szó sem esett, akiknek már a tökük tele van a sok újrákkal meg hasonló hülyeségekkel.

Lássuk be, nem lett volna muszáj újra látnunk Pókember eredettörténetét. Nem kellett újra tanúi lennünk annak, ahogy Ben bácsi kileheli a lelkét, és Parker ott zokog fölötte keservesen. Raimi mindezt már megmutatta nekünk, az meg más kérdés, hogy mennyi sikerrel (van aki szerint több, van aki szerint kevesebb), de a lényeg, hogy másként is meg lehetett volna oldani mindezt, mondjuk egy tíz percben a film elején, és akkor mehetett volna a Pók-akció ezerrel, némi romantikával fűszerezve. Oké, most egy kicsit úgy nézhetek ki, mint aki dúl-fúl, és nem jött be neki egy cseppet se ez az új mozi, pedig épp ellenkezőleg. Csupán leírtam a prekoncepcióimat a filmmel kapcsolatban, meg azt a kevés előítéletemet, de mivel én egy megrögzött Pókember-fan vagyok, ezért ezeken gyorsan és hamar túl tudom magamat tenni. Az meg a másik, hogy egy filmet úgy kell tudni megtanulni nézni, hogy saját magában tudjuk azt értékelni és ne ide-oda hasonlítgassuk. Ámbár, ha az utóbbit tennénk, akkor is egész jól jönne ki ez az alkotás...

Nos, a történet nagy részét ismeri mindenki. Peter Parkert megcsípi egy radioaktív pók, amitől aztán emberfeletti képességei lesznek. Közben szerelmes lesz Gwen Stacy-be a szőke és okos lányba, aztán jön a Gyík és pusztítást akar hozni a városra.

Előrebocsátom, senki ne várjon egy Bosszúállók-szintű orbitális zúzást, mert ez ahhoz képest egy sokkal intimebb, emberközelibb film. Nem az akciókra koncentrál, bár ami van benne egészen kiváló és sokszor lélegzetelállító. Sokkal inkább a szereplők közti kémiára és kapcsolatokra, a lelki folyamatokra összpontosít, és ez az, amiben olyan nagy sikert is arat. Tetszett, hogy Mark Webb rendező tényleg egy érzelmes és szép filmet próbált csinálni, amiben egy csóknak ugyanakkora értéke van, mint egy ütésnek vagy hálószövésnek. Andrew Garfield eddig a legjobb Parker, fényévekkel jobb, mint Tobey Maguire. Szimpatikus geek, aki nem veri állandóan a nyálát, hanem talpraesett ha kell, de azért kellően esetlen. De semmi esetre nem szánalmas! Pókemberként pedig végre poénos, és bevág néhány klasszikus Pók-mozdulatot. Akció közben iszonyat jól mutatott. Emma Stone, mint Gwen szintén telitalálat, kettejük jelenetei nagyon szórakoztatóak és belengi őket az ártalmatlan és naiv tinirománc illata. Rhys Ifans, mint Curt Connors is nagyon jó, de Gyíkként sajnos kissé alulírt, túl hamar vált át vérengző fenevaddá, az átmenet nem egészen érződött.

Ahol azonban kissé elbukik a film, az a promotálás maga, ugyanis mindenhol azt olvastuk, hogy ez majd rávilágít Peter szüleire, de nem. Sajnos ez inkább amolyan vörös hering volt, mert bár érintve van ugyan a téma, de nem egészen nyúltak bele a dologba, mintegy hagyva valamit majd a következő részre is (mert lesz második rész, az már szinte tutibiztos). Viszont így is sokszor köröket ver Raimi filmjeire, mert míg az néhol fájóan nyálas volt és repetitív, addig ez egy átélhetőbb, emberközelibb és jobb film. És igen, az akciókban is sokszor jobb, meg a hálóhintázásban is veri az előzőeket. Összességében tehát nem túl nagy kár, hogy újra elmesélték az eredettörténetet, mert jól szórakoztam és érzelmileg tudtam rezonálni. És amíg ez történik, nagy baj nincs. Hölgyeim és uraim, ez itt egy remek Pókember-film!

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!