Sok kritikát elolvastam a filmről miután megnéztem, és a helyzet az, hogy egyikkel sem értek egyet. Az adaptációk korát éljük és Susan Hill regényét igenis nagyszerű alapnak tartom egy remek filmhez, akkor is, ha mások csak egy újabb ijesztgetős történetet látnak benne. És persze lehet beszélni róla, hogy a főszereplő Daniel Radcliffe miként teljesít a Harry Potter filmek után, de nem tartom célszerűnek, hogy amiatt üljünk le végignézni ezt a filmet, hogy választ kapjunk erre a kérdésre.

Arthur Kipps (Daniel Radcliffe) négy éve temette el nejét, aki belehalt a szülésbe, így a férfi most egyedül igyekszik minden szükségeset biztosítani fiának, Josephnek (Misha Handley). Ezért mikor az ügyvédként dolgozó Arthur utolsó dobásként azt a feladatot kapja főnökétől, hogy utazzon el egy távoli kisvárosba, és végezze el az ilyenkor szükséges papírmunkákat, a férfi elszántan indul útnak. Csakhogy a kisváros lakói az első perctől kezdve kerülik, mint valami leprást, nem hajlandóak elszállásolni, és elég egyértelműen tudtára adják, hogy szeretnék, ha mihamarabb visszatérne oda, ahonnét jött. Nem lévén más választása, Arthur elviteti magát a mocsár közepén álló elhagyott kúriába, ahol beleássa magát a munkába. Azonban a levelek, számlák, és hivatalos iratok közötti kutatás során sokkal többre lel, mint amire számított. Szemei előtt kibontakozik egy szörnyű családi tragédia, majd szépen lassan arra is ráébred, hogy nincs egyedül a hatalmas házban, sőt körülötte nagyon sokan is vannak, hiszen körülveszi őt a kisvárosban rejtélyes vagy kegyetlen módon elhalálozott gyermekek szelleme, akik mind a fekete ruhás nőnek köszönhetően kerültek át a másvilágra. A férfit persze nyugtalanítja az ügy, így kutakodni kezd és igyekszik meghozni az oly régóta áhított békét a nőnek, aki ugyancsak elvesztette gyermekét. A kérdés csak az, sikerül-e neki.

James Watkins nem túl gyakorlott rendezőként bevet minden a filmszakmában ismeretes feszültségfokozó eszközt, kezdve a megkívánt képi harmónia felrúgásával, a háttérben mászkáló alakokon át, a maguktól mozgó tárgyakig. De van itt minden, mi szem-szájnak ingere, gyermeklábnyomok a padlón, maguktól nyíló ajtók, ijesztő árnyak és alakok, mindezek belesűrítve egy rejtélyes kisváros történetébe, melyet a mocsár közepén álló kísértetkastély alakít napról napra. Ami mégis a legjobban tetszett az az, hogy a rendező remekül kihasználja a csendet, mint hanghatást, ha úgy tetszik, mert valójában ez adja meg azt az alapfeszültséget, melyre minden más felépül. A baj csak az, hogy a titok felderítésével ez a feszültség úgy hagy alább, mintha elvágták volna, egyik pillanatról a másikra eltűnik, a néző pedig nagyon becsapottnak és zavarodottnak érzi magát, nem érti, hogy akkor most mi is történt. Kicsit azt a benyomást kelti ez a megoldás, mintha hirtelen összecsapták volna a film végét. De aztán az ember az órájára pillant, és biztos benne, hogy még valami történni fog, mert még van idő, talán sejti azt is, hogy mi, de semmiképpen sem tudja, mint, ahogy azt sok kritika állítja. Engem határozottan sokkolt a film vége, egy pillanatra a sírás is kerülgetett, de végül aztán megbékéltem a befejezéssel.

Az alaptörténetet nagyszerűnek találom, bár mindeddig nem volt szerencsém Susan Hill azonos című regényéhez, ugyanakkor az is igaz, hogy a rendező hozott néhány nyilvánvalóan rossz döntést. Értem én, hogy mivel mit akart elérni, csupán csak az a baj, hogy ez nem sikerült neki. Talán ha jobban megnyugtatta volna nézőt a végkimenetel közeledtével, hatásosabbra sikerült volna a befejezés. A színészi játékban én nem találok kivetnivalót, tekintve, hogy Arthur karaktere nem utasítja el a szellemvilágot és nem is az az ijedős fajta, inkább csak itt is a rendezői elképzelésekben látom a hibát. Nem hinném, hogy Daniel Radcliffe-nek idegen lett volna ez a komor díszlet, és azt sem, hogy más hasonló életúttal rendelkező színész jobban játszotta volna el ezt a szerepet. Személy szerint nagyon örülök, hogy végre van egy gyermekszínészként felnőtt, de nem azzá sablonosodott brit színészünk, akiből az évek alatt olyan remek színész is válhat, mint amilyen Sir Anthony Hopkins. Várnunk kell még legalább három-négy filmet, hogy valóban megmondhassuk, hogy Radcliffe merre tart a pályán.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!