"Wes Anderson. Tudják, az a rendező, akinek a filmjeitől olyan érzésünk támad, mintha betéptünk volna és egy képeslapon ébredtünk." Így foglalta össze röviden Peter Griffin az amerikai rendező munkásságát a Family Guy egyik részében. Az igazság az, hogy ez a leírás nem is áll túl messze a valóságtól.

Wes Anderson már csak azért is egy érdekes jelenség, mert a nevét mintha mindenki ismerné, de ha azt kérdezzük "melyik a kedvenc filmed tőle?" még a filmrajongók kemény-magjának jó része is csak azután mond egy címet, miután kiguglizta a rendező filmográfiáját.

Ilyenkor felmerül bennünk a kérdés, hogy Wes Anderson nevét csupán az ál-kultúrsznobok szeretik saját nem létező műveltségük fényezésére használni, vagy Uwe Bollhoz hasonlóan munkásságának köszönhetően afféle mémként él a köztudatban? Szerintem az utóbbi a valószínűbb.

Mindezek mellett ha az ember nem volt biztos benne, hogy Anderson alkotásai erősen rétegfilmek, akkor A Francia Kiadás most remek bizonyíték rá. Ha az 'anti-hollywood' kifejezés szerepelne az értelmező szótárban, akkor a példamondat simán lehetne "Wes Anderson A Francia Kiadás c. filmje teljesen anti-hollywood". A film minden jelenetében a szöges ellentéte a megszokott nagy költségvetésű, tengerentúli mozifilmeknek, legyen szó a rendezésről, a dramaturgiáról, a dialógusokról, a narrációról, vagy az operatőri munkáról. Peter Griffin szavaiból kiindulva a filmet leginkább úgy lehetne leírni, hogy egy újság kultúrrovata életre kelt, majd egy gurulós székre ültetve minket addig pörgetett, amíg kellően el nem szédültünk, de nem rosszullétig.

Talán épp ez az oka a vegyes fogadtatásnak. Az eddig megjelent kritikák vagy nézhetetlennek bélyegezték a filmet, vagy kijelentették, hogy zseniális.

Én nem vagyok Wes Anderson rajongó, és míg a film távol áll a nézhetetlentől, addig nem biztos hogy a zseniális a jó szó rá. Én az ilyen rétegfilmeket "hangulatfilmeknek" szoktam nevezni - a megnézésükhöz kell egy bizonyos hangulat, különben jó eséllyel a felénél kikapcsoljuk őket. Ilyen a Shop-Stop első része, a Tökéletlen idők, a legelső Mátrix, a '95-ös Ghost in the Shell, a Szárnyas fejvadász, vagy a Moszkva tér is.

A különbség A Francia Kiadás és a felsorolt filmek között, hogy előbbi (akárcsak Anderson többi munkája) a megannyi jelölés és díj ellenére a legerősebben osztja meg a közönséget. De tulajdonképpen nem itt kezdődik a művészet? Művésznek nevezni Andersont, vagy filmművészetnek munkásságát egy fogós kérdés, amire jelen helyzetben csupán szubjektívan lehet válaszolni, még úgy is, hogy nem egy filmje ma már egyetemi tananyag. Az, hogy egy, két vagy három évtized múlva hogyan tekintünk vissza a Grand Budapest Hotelre vagy a A Francia Kiadásra csupán az idő tudja megmondani.

Egy biztos, én csak bátorítok mindenkit, hogy nézzék meg a filmet, aztán döntsék el, hogy Wes Anderson egy zseni, vagy csak egy rendező, akinek kevesebb tudatmódosító szert kellene fogyasztania.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!