Jig... Lovecraftól jól ismerhetjük ezt a szót: a kígyódémont, melyet csak a zene győz le (legalábbis a híres Necronomiconban, nem a Giger-féle vizuális albumban, hanem az Abdul Alhazred által írt förtelmes grimoireben). Persze itt más szóösszetételről van szó. A film címe, egyébként, A holtak nevében is lehetne (The whispers of death). De ennyit a címről.

Mint a Tortúra és A legyek ura óta tudjuk a disznó a nő szimbóluma, és kezdetben ezúttal is John Kramer (Tobin Bell) egyik tanítványára, szolgájára, kegyeltjére gyanakodhatunk, vagy arra, hogy a "sátán" megint visszatért (jó szokása szerint), de ezt nem tudhatjuk (kezdetben).

A gépész óta sokat fejlődött az ipar, csak a mechanika, az emberi lélektan és a brutalitás maradt a helyén, kissé Silent Hill-es, klasszikus horror elemekkel (sok a piramisfej, van véráldozat, fűrész, motor, emberi szörnyetegek maszkban és anélkül, ahogy kell). Valamint a zene, a feszültség, a mesterien adagolt információ is a helyén van.

A történet java része egy tanyán zajlik, ismét felvetül a több idősík, a film az elejétől kezdve behúzza a nézőt, mondhatni kivágja a szürke - vagy kinek milyen - hétköznapokból, ami elől menekülni vagy éppen szórakozni ül be a moziba.

Kazettákból, utasításokból és persze a jellegzetes kabalafigurából ezúttal sincs hiány, ha már a fetisizmusra erősen épülő filmről van szó.

A vágás és a látvány, a hangulat teljesen a helyén van - csak a szociopaták (monológosok, magyarázók, és lássuk be a narrátori szerepkör) vs. pszichopaták (fegyveresek) konfliktusa idegesítő kissé, de cserébe katartikus végkifejletben lehet részünk, ahogy szokott.

Tehát okos, pszichológiai horrorral állunk szemben, ezúttal viszont a boncolás áldozatai már elhunyt személyek (a rendező-író megerőltethette volna kissé jobban a fantáziáját).

És a katartikus befejezés: láthattunk már ilyet A kaptár-ban is, de... ha író/forgatókönyvíró lennék, úgy fogalmaznám meg "végül a tarantula lecsap, a polip kitárja lábait". Ajánlom.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!