Történt egyszer, hogy egy amerikai gimnáziumi tanár élő példán keresztül akarta bemutatni tanítványainak, hogy hogyan épül fel, hogy gyűrűzik be az egyszemélyes diktatúra a közösség tagjainak életébe. A hullám alkotói ezt a valós eseményt (és az erről szóló könyvet) vették alapul a film elkészítéséhez.

Adott tehát egy átlag német gimnázium, átlagos tanárokkal és diákokkal, akik isznak, szívnak, szeretnek és gyűlölködnek, tipikus kép a 2000-es évek elejéről. A történelemóra soron következő témája az autokrácia. A tanulók unottan legyintenek, megint a lerágott csont lesz terítéken, minek azzal foglalkozni, ami már elmúlt, s ami soha nem következhet be ismét? A közkedvelt tanár, Rainer Wenger éppen ezért úgy dönt, hogy izgalmas kísérletbe kezd az osztály tagjaival, azok tudta nélkül, hogy demonstrálni tudja számukra: egy jó zsarnok bármikor képes a tömeg manipulációjára. Korlátozó törvényeket vezet be önkényesen, melynek betartását mindenkitől szigorúan elvárja. Wenger Úrnak kell szólítani, a padban egyenes háttal szabad csak ülni, szót kell kérni és felállva kell beszélni minden egyes alkalommal. A diákok eleinte zavarban vannak mindettől, ám ahogyan telnek a napok egyre jobban belelovalják magukat. Nevet választanak (a hullám) a csoportnak, internetes oldalt hoznak létre, sajátos köszönésformát találnak ki, megalkotják a Hullám szimbólumát. Élvezni kezdik, hogy egyenruhában járnak (fehér ing), hogy tartoznak valahova, számíthatnak egymásra, s hogy mégis mindenki egyenlő a csoporton belül. Kivéve persze Wenger Urat, aki tanárból valódi diktátorrá, népvezérré avanzsál az események hatására. Az öntudatos lány, Karo egyszemélyes háborúja a gárda ellen persze hasztalan, akkora már a csoportszellem, a közakarat, a hatalom diadala, hogy úgy tűnik, nem lehet megállítani a Hullámot. Egyre többen és többen akarnak taggá válni, így elkerülhetetlen lesz a csoporton belüli differenciálódás, hierarchizálódás. Mindenki egyenlő, de mások egyenlőbbek a többieknél.

Már a sztori alapján is látható, hogy a film érdekes témát boncolgat. A sok szörnyűség után, mely meghatározta a 20. századi történelmet, elképzelhető az, hogy egy új ideológia és egy új autokrata ismét csatasorba tudja állítani követőit? A film igennel válaszol erre. Nem szeretnék most belemenni abba, hogy éppen németek a készítők, hiszen olyan önkényuralmi rendszerrel, mely végül több tízezer ember pusztulását okozta, nem csak ők „büszkélkedhetnek”. Az már más kérdés, hogy az egykori fasiszta ország oktatáspolitikája nagy hangsúlyt fektet a múlt árnyjátékainak feltérképezésére, megismerésére s a következményekkel való szembenézésre is. Talán emiatt kezdte foglalkoztatni Dennis Gansel rendezőt ez a téma. (A modern német film egyébként jegyez még egy nagyon hasonló tematikájú filmet, A kísérlet címmel). A film igen vegyes fogadtatásban részesült. Kapott sok jót, s kapott számos lesújtó kritikát is. A legtöbben azt kifogásolják, hogy túlságosan is szájbarágós, már–már a tanmese kategóriájába tartozó. Tény, hogy az alkotók törekvését a mindenki- értsen- mindent elv jellemzi, ezt azonban nem gondolom, hogy egyből negatívumként kellene aposztrofálni. Talán lett volna még mit finomítani az elbeszélésmódon, lehetne kevésbé oktató célzatú, mindazonáltal szerintem egy jól sikerült filmről van szó. Egy film, amely végre többről szó, mint a gimikben játszódó átlagos, idióta vígjátékok.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!