Spike Jonze 2013-as mozija, az Oscar-díjas A nő egy hatalmas görbe tükör a mai individualizált, technológia-orientált társadalom felé, amely akár lehetne szép rózsaszín is. De nem az. Mi történik, ha az emberiség szembe találja magát egy érezni, gondolkodni, sőt, fejlődni képes rendszerhalmazzal, amely sokkal okosabb és feljebbvaló nálunk? Megpróbálja az uralma alá hajtani, kisajátítani. Lehet-e egy ilyen megfoghatatlan dolgot igába hajtani, magunk alá rendelni? Létezhet-e hosszú távú érzelmi kapcsolat ember és szuperintelligens operációs rendszer között? A film többek között erre keresi a választ. És a költői kérdések sorát folytatva: vajon tud adni rá?

A film egy talán nem is olyan távoli világba kalauzolja el a nézőt, ahol minden más, de mégis minden pontosan ugyanolyan, mint manapság. A technológia fejlett, a számítógépek a legegyszerűbb módon, hangutasításra végzik el a legbonyolultabb parancsokat, a játékkonzolok holografikus 3D-ben veszik körül az embert. De nincsenek lebegő gördeszkák, vagy önbefűző cipők, ahogyan azt a Vissza a jövőbe jósolta meg, a házak is pontosan ugyanúgy néznek ki, ahogyan annak egy nyüzsgő metropoliszban kell, ezáltal a néző nagyon könnyen beleképzelheti magát ebbe a városba és gondolhatja azt, igen, ez a történet akár vele is megeshet.

Főhősünk, Theodore (Joaquin Phoenix) levélíróként dolgozik, (ami már önmagában egy fricska a mai világ felé, hiszen az a munkája, hogy mások bensőséges hangvételű leveleit fogalmazza meg, az embereknek már arra sincs idejük-energiájuk, hogy a saját gondolataikat szavakba öntsék, ehelyett rábízzák azt egy vadidegenre) és meglehetősen maga alatt van, hiszen éppen a válási papírokat készülnek aláírni exnejével, Catherine-nel (Rooney Mara). Theodore ezért a magányba és furcsa felnőtt chatszobákba menekül.
Noha legjobb barátja, Amy (Amy Adams) mindig mellette áll, Theodore nem kér a baráti segítségből, és úgy tűnik, menthetetlen depresszióba zuhan.
Majd egy szép napon szembetalálkozik egy csábító hirdetéssel: itt az OS1, egy forradalmi operációs rendszer, amely kész fejlődni, tanulni, és minden leprogramozott sorával az ember életének megkönnyítésére tervezték. Egyszóval: ez az operációs rendszer a tökéletes társ. Theodore úgy dönt, ad magának még egy esélyt, és megvásárolja a szoftvert. Néhány egyszerű kérdés után ott is az ő saját, személyre szabott programja, Samantha (Scarlett Johansson). De ezek után Theodore-nak rá kell jönnie, ez bizony valóban nem csak egy egyszerű operációs rendszer, hanem egy érző lény. Épp csak teste nincs. Ez azonban nem szabhat gátat az érzelmeknek…

Manapság, ha az ember felszáll a metróra, az a már nem is meglepő látvány tárul elé, hogy az utasok zöme fel sem pillant a telefonjából/tabletjéből/akármijéből. Talán tényleg csak némi innovációra van szükség, hogy a számítógépünk vagy telefonunk legyen a testi-lelki jóbarátunk, sőt, akár férjünk vagy feleségünk. Egyáltalán nem tűnik furcsa elképzelésnek, legalábbis az én olvasatomban.
Spike Jonze és csapata pedig ezt ültette át egy nem szokványos, igazán megindító romantikus filmbe.

Sok férfitársam nevében nyilatkozhatok, mikor azt mondom, nem rajongok a romantikus filmekért, de ez az alkotás igazán magával ragadott, a történet egyszerre életszerű és abszurd, a romantikus filmek klisés konvencióin messze túlmutat, a látvány, a fényképezés egyszerűen zseniális, Joaquin Phoenix alakítása és fura bajuszkája úgyszintén, Scarlett Johansson pedig még úgy is teljesen elvarázsolt, hogy csak a hangját "adta kölcsön" Samanthának, az operációs rendszernek. Egyszóval igen, erősen ajánlott megnézni mondjuk egy esős, vasárnapi délutánon. Férfiaknak is!

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!