Amikor az HBO 2017-ben bemutatta Margaret Atwood 1985-ös regényének új feldolgozását, minden a helyén volt, sőt, időszerűbb talán még elvileg sem lehetett volna egy új adaptáció. A regény a Reagan-korszak kellős közepén született, amely méltán szült (legalábbis az amerikaiak egyik fele számára) sötét disztópiákat a maga idején, de 2017-ben, a western-elnökéhez képest sokkal, de sokkal sötétebb Trump-érában olykor már valóban azt érezhette az ember, hogy a disztópia (illetve az elnök rajongóinak: utópia) valósággá vált. A szolgálólány meséjének megvalósulási hányadosa azért még így sem éri el egy átlagos South Park-epizódét, de az vitathatatlan, hogy a „Twitter-president” uralkodásának már az első évében is bőven volt miért rosszkedvűnek lenni.
Rosszkedvünk extra hosszú tele Donald bácsi dicstelen és jól megszolgált bukásával sem múlt el, legföljebb enyhült egy kicsit, és most már ott tartunk, hogy immár megtekinthető a sorozat negyedik évada, sőt a rossz nyelvek szerint már bekérték az ötödiket is. Persze sokszor láttunk már ilyet: egy méltán sikeres első évadot követően az alkotók vérszemet kapnak, és képtelenek leállni (a szakirodalomban ez az ún. morbus netflixicus). Attól tartok, hogy sajnos itt azonban nem csupán az arányérzék, a mértékletesség totális hiányáról van szó, arról tehát, hogy a sorozat készítői önként és dalolva fennragadtak a siker Snowpiercerén, hanem már megint az a helyzet, hogy újfent diadalmaskodik a didakszis hübrisze.

Sajnos nyilvánvalónak tűnik, hogy magának az eredeti regény szerzőjének sincs túlságosan ellenére ez a végtelen ideológiai háború, de tisztelem őt annyira, hogy legalább bebeszéljem magamnak: ha csak rajta múlott volna, ő nem erőltette volna az újabb évadokat. (És most úgy teszek, mint egy jó trumpiánus, és inkább nem olvasok utána, hogy tényleg így van-e, hogy nem kelljen aztán magamnak is hazudnom.)
Mert hát miről is van szó? Az első évadban megkaptuk egy újra aktuális regény igazán remek feldolgozását. A 2017-es eresztésben egyszerűen minden a helyén volt: a történet, a karakterek, a színészek (még a főszereplő is), a vizuális és az akusztikus kulissza stb. Mint egy minőségi horrorban vagy sci-fiben, minden fikció levezethető volt az ismert-megtapasztalt valóságból, és éppen ezért volt az egész olyan nyomasztóan hatásos.

A megérdemelt siker számomra talán legmegdöbbentőbb megnyilvánulása azonban a szolgálólány-cosplay-ek megjelenése volt, és ez bizony már átvezet bennünket ahhoz, hogy miért és hogyan sikerült mélységesen elrontani ezt a sorozatot. A kosztümösködésig fajuló rajongás látszólag ugyan már független magától a filmtől, de ez a jelenség épp azt mutatja fel, hogy ebben az esetben nem (csupán) kereskedelmi, hanem ideológiai franchise-építésről van szó, aminél – világnézettől függetlenül – kevés ártalmasabb dolog van a művészetben és a szórakoztatóiparban. Nemcsak arra utalok itt, hogy egész egyszerűen nem tudom, nem akarom vagy inkább nincs gusztusom megérteni, hogy mi is lenne annak az üzenete, hogy valaki szolgálólánynak öltözik – ezen jelenség abszurditásának felfogására javaslom, hogy mindenki képzeljen maga elé, mondjuk, egy szolgálólányos Lego-készletet. Leginkább arról az alapvető igazságról beszélek, hogy szélsőségre nem kell(ene) szélsőséggel válaszolni.

Amikor már elveszítjük a fonalat abban, hogy hányadik totális felmutatását éljük át a totális elnyomásnak, az a film (alkotóinak) vélhető szándékaihoz képest éppen ellenkező hatást vált ki belőlünk. Számtalan példát lehetne erre az émelyítő élményre idesorolni, de én megelégszem a legszebbel, mert az szerintem „pars pro toto” elénk tárja, amire gondolok. Ez pedig Elisabeth Moss nézése. Szegény szénhidrát-túladagolásban megboldogult Gombóc Artúrnak messze nem volt annyi kifejezése a csokoládéra, ahány nézést a főhősnő produkálni képes. Nem is tudom, miért nem alapítottak számára teszem azt egy külön „Best watching actress”-díjat az Emmy-gálán. Van itt haragos nézés, sértődött nézés, lenéző nézés, közelről távolra (és viszont) nézés, elnézés, felnézés, szétnézés, benézés, kinézés, elnézés nélküli (ún. unforgiven) nézés, Odüsszeusz típusú „görbén fölfele nézés”, valakin való átnézés, nemcsak-nézés (hanem látás is), üresen nézés, kiégetten nézés, biztatóan nézés, jövőbe – és persze főleg a múltba – nézés, és az egészet (még a felsoroltaknál is sokkal többet) áthatja a híres Moss-féle konokul nézés, arról nem is beszélve, hogy olykor-olykor már szemgolyónedves lesz a kamera objektívje, olyan közelről kapjuk ezeket a tekinteteket.
Persze a drága fityulás forradalmár könnyen néz: neki nem A szolgálólány meséjét kell néznie.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!