A szólista

The Soloist / A szólista
2009. október 08.
A szólista

Van egy „kiégett” újságírónk, Steve Lopez (Robert Downey Jr.), aki kétségbeesetten kutat egy jó cikkre való anyagért. Persze nem talál. Azután véletlenül egy nap az utcán belebotlik egy hajléktalanba, Nathalienbe (Jamie Foxx), aki két húros hegedűn játszik és közben össze-vissza mormol mindenfélét. Eléggé furcsa alak ahhoz, hogy újságírónk számára érdekes nyersanyagot szolgáltasson a következő cikksorozatához. Az első cikk után azonban érdekes dolog történik: egy olvasó felajánlja csellóját Nathaliennek és Steve feladata, hogy eljuttassa azt hozzá. Innentől kezdve Steve el kezd gondoskodni a fiúról és már nem is a Jó Cikk megírása érdekli, hanem maga Nathalien. Ez azonban nem is olyan egyszerű, hiszen Nathalien mentálisan beteg: skrizofén vagy autisztikus jellem. A történet szépen halad előre, nincsen semmilyen drámai kiugrás benne. A maga egyszerűségében képes hatni: sohasem ítél, csak kérdez. A két főhős között lassan baráti viszony alakul ki: Nathalien kisebb lelki ingadozásai ellenére el kezd bízni Steve-ben és az újságíró is kezd benne többet látni egyszerű nyersanyagnál. A fásult Steve hirtelen törődni kezd a tehetséges fiúval, figyel rá és igyekszik sorsát szebbé tenni és folyamatosan azon fáradozik, hogy tehetségét felismerjék. Kölcsönös tisztelet és elfogadás alakul ki kettejük között. A jellemek fejlődését a két színész nagyszerűen képes megjeleníteni. A két jellem viszonyának alakulása mögött a film képes arra is, hogy bevilágítson a mögöttük húzódó világba is: megmutatja a hajléktalanokat, a sérülteket, a perifériára szorult embereket. Azonban itt is megáll az ábrázolásnál, maximálisan ránk bízza az ítéletet. Egyszerűen csak láthatóvá teszi a kirekesztettek világát, ennél nem akar többet. A hajléktalanszálló vezetője is folyton arra figyelmezteti Steve-et, hogy ne akarjon megváltó lenni, elégedjen meg a barát szerepével. Elég, ha megértő. És nekünk is elég, ha megértőek vagyunk a kirekesztettekkel szemben, ha elfogadjuk őket.


A színészek remekelnek a szerepben: Jamie Foxx tökéletesen képes ábrázolni Nathalien zavarait, Robert Downey Jr. pedig egyszerűen, minden dísz és pátosz nélkül jeleníti meg Steve Lopezt. Minden helyzetet maximális higgadtsággal kezel, így tökéletes ellenpontját képezi a nyugtalan Nathaliennek, aki folyamatosan gesztikulál. Így lesznek életszerűek a karakterek. A film alatt remek zenék szólnak, egészen meditatív hangvételűek. Dario Marianelli dallamai érzékivé és rendkívül festőivé teszik a filmet. Tulajdonképpen a film nem is történés, hanem egy állapot megjelenítése, egy csendélet ábrázolása, ezért nincs is szükség nagy drámai fordulatokra és nincs szükség happy endre sem. Mert itt aztán nem egyértelmű a boldog befejezés: Nathaliennek továbbra is lesznek agresszívabb pillanatai, továbbra is lesz olyan alkalom, mikor nem képes kezelni szorongásait. Viszont most már van egy barátja, aki majd ott áll mellette és segíteni fog neki. Nagyon szép filmről van szó. Az alaptörténet erősen hajaz az Esőemberre, de itt valami sokkal mélyebbet hív bennünk elő. Lehet, hogy a zene miatt, de lehet, hogy azért, mert olyan természetes az egész. Nem tudom. Az viszont bizonyos, hogy remek darab, érdemes megnézni. Főleg azért is, mert a film egy megtörtént esetet dolgoz fel.

Te is szeretnél filmkritikát írni? Most itt a lehetőség! Regisztrálj!


Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!

Értékeld a kritikát

Értékeld a filmet

Most olvassák 1
Film értékelés 8
Kritika értékelés 7
Kritika elolvasva 95 968