Érzékeny pont volt nálam a Titánok harca majd két évvel ezelőtt, hisz a nyolcvanas évek gyermekeként számomra az eredeti 1981-es verzió egy örök gyerekkori kedvenc, kétkedve vártam a feldolgozását. Félelmeim pedig többnyire beigazolódtak: elég felemásan sikerült a mozi, a látványra ugyan nem lehetett panaszunk, de a többi rész hagyott maga után kívánnivalókat: logikátlanságok és a kellően fordulatos script hiánya rányomták a bélyeget a filmre, de a 125 milliós költségvetésre hozott majd félmilliárd dollárt, így nem volt kérdéses a folytatás. Amihez már nagyjából semmilyen reményeket nem fűztem, felkészültem egy, az első részhez hasonlatos popcorn szenvedésre, s lőn, villámcsapásként ért az élmény: ezzel a résszel kellett volna kezdeni.

Pedig a rendezőváltás se kecsegtetett túl sok jóval: Louis Leterriert nem más váltotta a direktori székben, mint Jonathan Liebesman, akinek a remek Battle Los Angeles szörnyedvényt köszönhetjük.

Mégis: A titánok haragja jó lett, méltó a régi nagy öreghez, kellően rövid, pörgős, logikus, látványos és szórakoztató.

A fonalat valahol ott dobtuk el, hogy Perszeusz (Sam Worthington) legyőzte a Krakent, hőssé lett, majd boldogan élnek fiával, miután felesége meghal. Apjával -és úgy általában az istenekkel- továbbra sem ápol túl közeli viszonyt, ám ez villámgyorsan megváltozik. Zeusz (Liam Neeson) felkeresi fiát és bizony nem ok nélkül: rossz hírekkel telve érkezik: az emberek már nem imádkoznak, az istenek meggyengültek; elszabadulnak a Titánok, s közeleg a világvége. Tetőzendő a bajt, Zeuszt foglyul ejti saját testvére, a kitagadott Hádész (Ralph Fiennes) és fia Árész (Édgar Ramírez), hogy energiáját elszívva életre keltsék mindenek atyját, Kronoszt, aki pusztulást hoz a világra.

Perszeusz hát az emberiség utolsó reménye: nekiindul unokatestvérével, Poszeidon fiával, a félisten Agenorral (Toby Kebbell) és Andromédával (Rosamunda Pike), hogy kiszabadítsák apját, legyőzzék az összeesküvőket és megakadályozzák Kronosz életre keltét. Kalandjuk persze számtalan veszélyt rejt, a Tartaroszba vezető útjuk Küklopszokkal és csapdákkal teli, a siker pedig közel sem jön olyan könnyen, mint hihetnénk.

Legalább akkora csalódás tehát, mint az első rész, csak épp fordítva: ez éppúgy meglepett, mert élveztem, az idei eddigi tán legjobb blockbuster lett eddig, ami akkor is nagy szó, ha a java még csak most jön majd. Egy jó kis fantasy popcorn, ami odaszögez, kell ennél több? Nem hiszem.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!