Maggie Gyllenhaal filmje, Az elveszett lány a Nő a sötétben című Elena Ferrante-regény adaptációja Olivia Colman-nel és Dakota Johnsonnal. Mint ilyen azt gondolhatnánk a regény döbbenetesen és mélyen lélektanilag precíz rezdüléseit a film nem tudja részletezően vissza adni.
A csalódás szerencsére nem következik be Gyllenhaal kezei között nem elsz egyszerű adaptáci sokkal inkább megőrzi a regény főszereplőjének viszonyát a környezetéhez, persze társul hozzá értő színész vezetés és Olivia Colman minden rezdülést szituációt követő érzékeny játéka.
Igazából nem szoktam ajánlani vagy réteg különbséget tenni néző és néző között de most elmondom: a film szinte a végéig hangulatokról szól érzelmi reakciókról sőt ezek interakciójáról. A főszereplő találkozásairól férfiakkal és nőkkel, gyerekekkel.

Látszólag semmi sem történik nincsen a filmben hatalmas fortissimo annál inkább a nézőtől megkövetel némi meditatív állapotot és hozzá teszem türelmet is a lassú sodrású történethez. Hiszen csak azt látjuk, hogy egy virágzásán túl levő hölgy nyaral a tengerparton és a csendes idilli magányába be tőr a nyüzsgő élet minden nyűgével együtt. Érdekes kontraszt a főhős tanárnői mivolta aki elmélyült tudományos munkáját köti össze a nyaralással és immár inkább személi a harsány csapatot konfliktusba is kerülve velük majd szinte bele olvadva a család törzsi világába.

A film egyetlen szinte krimibe illő szála mikor a családból Nina kislánya eltűnik és Léda (Olivia Colman) találja meg. A két nő közel kerül egymáshoz.

Ezzel a két nő között érzelmi és gondolati kapcsolat tárul fel, közösen beszéli meg a gyermek nevelés problémáit annak félre sikeredéséről vagy arról mik éppen lehet bele fáradni az anyaságba, Lénánál pedig felrémlenek a saját nevelési csődjei. Gyötrően visszatérnek lányai emlékei amikor is karrierje miatt kihátrált nevelésükből.
Érzelmi és pszichoszomatikus viselkedése a kislány babájának ellopásában csúcsosodik ki és tudja ezzel mély bánatot fog okozni neki.
Láthatjuk Ninát aki hol eljut az agyvérzés határáig, hol pedig kétségbe esett igyekezettel próbálja a nevelés apró látszatát fenntartani.
Az elveszett lány azt sugallja, igen vannak anyák akik nem az anyaságra születtek vagy kínlódva viselik azt. Ez pedig eléggé tabu téma , hiszen a nagy polgári létben az anyaság mítosz mindent űberel.
Sorra feslenek fel Léna kielégítetlenségének stációi ahol példának okáért maszturbálna de a gyereke megzavarják vagy szeretőjének nyílt színű aktusára emlékezve annak kilátástalansága.

Az anya képen egyre nagyobb "repedések" keletkeznek ahol a néző felteheti a kérdést: Milyen anya az ilyen? A film pedig kérlelhetetlenül rántja le a leplet az egyre hasadozó anyaképről.
Nehéz lenne kiemelni egy vagy két szereplőt inkább csak a Lénát játszó Olivia Colman játékáról tennék említést.
Játéka olyan -mivel olvastam a regényt- mintha olvasnám az írónő lélektani sorait és ezt az olvasást Colman nyújtja. Annyi gesztussal, hogy általa felsejlenek a regény szavai csak képi formában.
Nehéz film és azon kevesek közé tartozik amely nézői önfegyelmet kíván.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!