Te is lehetsz
szerző!
Békében az erő – szovjet válasz Tomra (és Jerryre)
1975. január 01.
Borodi Zsolt
Ismét egy olyan produktum, amely messze túlmutat önmagán. Anatolij Reznyikov rendkívül népszerű rajzfilmsorozata igyekszik méltó választ adni az amerikai macskás szériára. Ha megvizsgáljuk a két sorozat közötti igen látványos eltéréseket, Örkény István szavaival „nagy igazságoknak jöhetünk a nyomára”.
Kezdeném egy konklúzióval. Míg Tom és Jerry véget nem érő háborújában minden öt évnél idősebb jó érzésű ember természetesen a macskának szurkol, addig a szovjet sorozat Leopoldja bizony rehabilitálja az egereket. Nyilvánvalóan mindez persze szembemegy az alkotói szándékokkal, hiszen azok szerint éppen a macska lenne az, „aki” képviseli a pozitív üzenetet. Ez az üzenet minden egyes epizód végén elhangzik: „Ребята, давайте жить дружно!”, ami magyarul (nem szó szerint) nagyjából annyit tesz: „Srácok, éljünk békében!” Ezáltal a mi szovjet barátunk tulajdonképpen az úgynevezett „békeharc” animált propagátoraként viselkedik, egyszerre idézve fel az ötvenes évek sztálinista agitációjának orwelli nyelvezetét, valamint a hatvanas-hetvenes évek eléggé el nem ítélhető hippimozgalmait. (És ha már hippik, nem hagyhatjuk ki a felsorolásból napjaink hip(p)eraktív ember-, állat-, növény- és bármijogi aktivistáit sem, de róluk részletesebben talán majd később.)
Az amerikai sorozatéhoz képest a szovjet verzió macskája sokkal erőteljesebben antropomorfizált karakter. Míg a Tom és Jerry derékmagasságig megjelenő emberszereplői egyértelműen jelzik, hogy itt állatok kalandjait látjuk, addig Leopoldék világában nincs jelen az ember, itt maguk az állatok bírnak emberi környezettel és tulajdonságokkal. A szovjet macska egy nagyvárosi öröklakás boldog tulajdonosa, és ha a pákosztos rágcsálók nem keserítenék meg a mindennapjait, egy igazi kispolgári álomélet lenne az övé. Amerikai társaikkal ellentétben az állatszereplők ruhát hordanak és beszélnek, sőt jó szovjet (rajz)filmes szokás szerint rendszeresen dalra is fakadnak. És ismétlem: amennyiben az amerikai sorozat jelmondata az is lehetne, hogy „Az erőszak jobb, mint a megoldás”, addig Leopold tulajdonképpen mindenféle harc nélkül, mondhatni a normalitás erejével szüntet meg minden felmerülő problémát.
Nem véletlenül utaltam a „normalitás” erejére, mivel itt kell kitérnem Leopold még egy nagyon fontos sajátosságára, még akkor is, ha mindez már inkább csak egy nagyon erős megérzés, bizonyítani nem tudom. Tehát nem a „valóságról” beszélek, hiszen ahhoz nem rendelkezem a kellő szintű valós tapasztalatokkal. Mindazonáltal ha megvizsgáljuk Leopold cica öltözködési és beszédstílusát, gesztusait, tehát metakommunikációját, továbbá életkörülményeit és szokásait, szerintem elég egyértelműen egy olyan ábrázolást látunk, amely kísértetiesen emlékeztet a középkorú, jól szituált meleg férfiak általánosan elterjedt mozis reprezentációjára. Ennek alátámasztására nem tudok jobbat javasolni: tessék megtekinteni egy-két epizódot, a megértésükhöz nincs feltétlenül szükség orosztudásra. Amennyiben azonban igazam van, akkor viszont megállapíthatjuk, hogy a szovjet szerzők azért nem akármilyen választ adtak Joseph Barbera és William Hanna sorozatára.
„Szeressük egymást, gyerekek!”