Egy újabb, immáron régebbi... sci-fi a klasszikusabb, űrkaland szériából, könnyedebb vonalon. 169 perc… Bőven elég hozzá, hogy megkedveljük, kiábránduljunk belőle, beleszeressünk, persze tehetjük ezt tetszőleges sorrendben és kombinációban. Ha elgondolkodtunk idén azon, hogy vajon melyik űrodüsszeia, dűne volt is az igazi, vagy csak eszünkbe jutott a solaris, remek választás.

A film a földön indul, a hétköznapok keverednek a fantasztikummal és az űrutazással. Remek finomra szabott szimbolikával üzemel a film, és lassan bontakozik ki a cselekmény, egy hosszas kutatásokat követő űrutazás terve és előkészületei. A komor világkép, és az ismeretlen határainak feszegetése veszi kezdetét. Nolan legújabb alkotása az áthidalhatatlanról szól, és arról, ami a hideg világűrben vár ránk: Csodás, lélegzetelállító tájak (látványügyileg néhol kellemes csemege, mint az avatar), rengeteg grandiózus, epikus űrhajós jelenet (Az ilyeneknél mindig a Nostromo jut eszembe, nos most kivételesen nem így volt), rengeteg dráma, és persze a végén egy csipetnyi szűrreál: összeáll a kép, és ezt vizuálisan is meg kell mutatni.

Fantasztikus, tudományos, és nem csupán elgondolkodtató, hanem gondolatébresztő is egyben. Merengős, de érdemes figyelni az apró részletekre, momentumokra, mert bár a film hősei különös tulajdonságokkal bírnak, példának okáért hihetetlen kort élnek meg (mindkét értelemben), mert ez a film fogyatkozó szereplőinek is a sajátja.

Engem leginkább a Carl Sagan féle klasszikusra a kapcsolatra (the Contakt) emlékeztettet, hiszen eme mű filmadaptációjában meglehetősen kevés földöntúli jelenetet kapunk, azokat is két részre osztva. Nolan remekül felidézi ezeknek a jeleneteknek a hangulatát, és hosszan, monumentális terjedelemben vetíti elénk vízióját.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!