Az 1984. évben bemutatott David Lynch film is monstre kísérlet volt Frank Herbert 1965‑ös azonos című regényének adaptációjára. .
Ami igazán furcsa egy alkotótól, hogy maga Lynch is és a TV-s forgalmazásban nem is engedélyezi a neve feltüntetését. Az viszont tagadhatatlan, hogy Frank Herbert eposza a maga műfajában klasszikusnak számít és méltán népszerű kritikusok és az olvasók körében. Talán azért is mert nagy hangsúlyt fektet a vezető és a vezetettek viszonyára. Az etikára és a emberség valamint más erkölcsi tézisek felmutatására. A regény túlmutat a fantasy filmek világán és az elképzelt társadalma bármikor és bárhol behelyettesíthető mai világunkba. Hiszen hajszál pontosan arról szól miként élünk egy képzelt jövőben és bizony 2021. évben. Talán ennyit hivatkozási alapként a könyvről.
Vagy még csak annyit a történet sűrű szövésű és sokrétű, hogy rendre ellent áll a a képi valóságnak. Aki olvasta annak bizony hiányérzete marad a részletek nagyszerű csiszolt könyves vonalvezetése miatt.

Már David Lynch képei sem igazán tudtak versenyre kelni az olvasó képzetével akár egy sziecs ábrázolásában. Az ő filmje inkább a fordulópontokra koncentrál és a rá jellemző non komfortos személyiségjegyeket mutatja be nézőinek. Természetesen az ő saját egyedi látásmódjával a történetről. Ami azért is jöhetett létre mert producerével Dino De Laurentiis személyében nagyszerű alkotópárost alkottak.
Itt kellene megemlítenem az új Dűne filmváltozatot Denis Villeneuve alkotását.
A két film inkább egy lenyűgöző esettanulmányt kínál arról, hogy a különböző filmesek eltérő döntései, még akkor is, ha ugyanazon a célon dolgoznak és ugyanazt a forrásanyagot használják, nagyon eltérő eredményeket hozhatnak. Az alábbiakban bemutatnám azokat a kisebb-nagyobb eltéréseket, amelyek összeadva zsigerileg eltérő értelmezéseket adnak egy meséről egy fiúról, egy sivatagról és a fűszerkeverékről….
Az első igazi nagy csalódás (aki a "84. alkotást látta) az, hogy ez a mozi kb. a könyv felénél megáll míg az 1984 s alkotás hellyel -közzel a teljes regényt meséli el. Így számomra olyan mintha a mozigépész elaludt volna és szegény néző nem tudja mi is történik. A fremenek befogadják Letot ennyi. Mondjuk ez csak használ a könyvnek aki tudja és el akarja olvasni akár újra is simán kiszédül a 2021 s előadás vetítéséről.

A gazdagok és elitek tekintetén keresztül láttatja a világot Lych, amelyre a történelem oly gyakran emlékezik. Denis Villeneuve az elnyomottak és elfeledettek szemszögéből, vizsgálódik mint például a fremeni szabadságharcosok, akik már vért vettek a gazember Harkonnen -házból - az Arrakist kizsákmányoló Harkonnen gazembereitől. Mivel ez végső soron arról szól mindkét film: a Dűne, hogy a hatalmasok hogyan zsákmányolják ki és manipulálják az emberek nagy populációit a természeti erőforrások érdekében, ha azok szemszögéből nézzük, akiknek már erre a helyzetre rálátása annak azonnal zsigeribb érzést kelt az film. Ez arra is készteti a nézőt, hogy megkérdőjelezze a film főszereplőinek szándékait, a jószívű Atreides házat, akik Arrakisba érkeznek, mint a gyarmatosított, bennszülött lakosság gondnokai és uralkodói. Hűséggel a császár iránt aki politikai cselszövései elkövetésére bármire képes.

Ahogy viszont a látványvilágot vizsgáljuk meg látszik az élethűség hiánya a "84 s képi megvalósításban, mára már annyira fejlett térérzetet kapunk, hogy a gondolatok és a képi illúzió nagyszerűen erősíti egymást.
Mindkét film szinte azonos képi világban mozog Caldean vizes nedves tájaival és Arrakis perzselő napjával.
Más a felfogás a két rendező Harkonnen ház ábrázolása között. Kenneth McMillan színész ábrázolja Vladimir Harkonnen bárót, és a Lynch sminkesei által ráhelyezett protézisek légiója végletekig torzítja őt. Harkonnen báró karakterét groteszk, elhízott és buja öregemberként írja le Herbert regénye, Lynch pedig ebben a képben gyönyörködik, majd felerősíti annak ráutaló csúnyaságát. Igen csak részletesen (a regényben is meglevő) szexuális helyzetet is erőteljessé teszi.
A karakter fiatal fiúk iránti visszataszító kéjességét szintén fokozza Lynch, aki nagy jelenetet készít abból, hogy a báró látszólag megerőszakol egy fiatal férfi rabszolgát, miközben az unokaöcseivel udvaroltat, majd láthatóan megöli a fiút úgy, hogy kivérezteti. halál – ez egy lynchi metafóra volt, hogy a báró mindenkit az irányítása alatt tart (beleértve magát is?) arra kényszerítette, hogy a mellbimbóit megdicsőült bordugókká változtassa, amelyek meghúzásakor egy pillanat alatt elvéreztetik az áldozatot.

Amennyiben Villeneuve filmjét nézem fejlettebb technológiával és nagyobb költségvetéssel rendelkezik saját „elképzeléseinek” megvalósításához, és képes volt tanulni Lynch hibáiból, és nem kísérelte meg a túl sok történetet a hagyományos lassúsággal filmes időbe szorítani. Óriási IMAX-fotózásának is van egy pompája, de van egy olyan finomság is, amelyet valószínűleg néhányan igénytelennek találnak. Visszatérve a zenéhez, ugyanolyan sokatmondó lehet, mint az a tény, hogy ahelyett, hogy egy pop rock zenekarhoz menne, hogy a főtémát kottázza, Villeneuve Hans Zimmerre támaszkodott, hogy új hangszereket és hangokat „találjon ki” a fremeni kultúra számára. Valószínűleg az egyik megközelítés jobban fog tetszeni, mint a másik. Amíg a "fűszer" még mindig hatalmat jelent , akárhogyan is eljuthatsz Arrakisba, és ez megér egy utat. Akár Lychel akár Villeneuvel teszed meg. Nem?

A Dűne (2021) a mozikban látható, és mindkét film elérhető.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!