A Disney pillanatnyi piaci rést érzett, amikor egy új élőszereplős kalandfilm készítésére adta a fejét, és ezt a rést sikeresen be is töltötte egy új történettel, ami nem volt más, mint a Dzsungeltúra. A kétórányi játékidőbe sikerült beletenni drámát, romantikát, misztikumot, kalandot és némi humort is.
Történetünk Londonban veszi kezdetét, ahol Lily Houghton (Emily Blunt) épp egy expedícióra készül, a tudományos társaság támogatása nélkül jobb híján magánköltségből. Az expedíció célja egy különleges fa megtalálása, amelynek virága gyógyír valamennyi betegségre. A brit tudósnővel tart a kalandra testvére, McGregor (Jack Whitehall) is. A dzsungeltúrához a testvérpárnak szüksége van egy hajóra és egy kapitányra, így kerül a képbe Frank Wolff (Dwayne Johnson). Természetesen a kalandfilmhez dukálnak negatív szereplők is, így a filmben jelen van egy enyhén őrült német herceg (Jesse Plemons) katonáival és néhány szörnyeteggé vált, halhatatlan misszionáriussal.

A film valamennyire próbál egyedi lenni, ugyanakkor megvannak benne a témához illő filmes klisék. Sok esetben pedig az az érzés is felbukkan az emberben, hogy hasonlót már látott máshol is (példa erre jelen helyzetben bizonyos szempontból a Karib-tenger kalózai). A film elkészítésének viszont volt értelme, hiszen kalandfilmnek tökéletes, és főszereplői megállják a helyüket. Látványvilága pazar és hiteles, a filmzene viszont nem hagy túl mély nyomot az emberben.

Emily Blunt karaktere egy erős nő, aki harcol tudományos megbecsültségéért. Ez nem egy könnyű projekt az első világháború alatt játszódó film férfiak által dominált társadalmában. A jó hír az, hogy az erős női karakter egy sikeres projekt jelen esetben. A tudomány iránt érdeklődő kalandvágyó nőről kimondottan el tudom hinni, hogy küzdött ebben a korban az egyenjogúságért és a megbecsültségért. Emellett pedig fontos megjegyezni, hogy a sztori szempontjából kulcsfontosságú volt, hogy Lily ilyen legyen. Tegyük fel, hogy Blunt a bátor és határozott nő helyett egy érzékeny nebáncsvirágot játszik. Reális, hogy egy utóbbi típusú habitussal rendelkező Lily elmegy a dzsungelbe egy expedícióra az egészségügy „felvirágoztatásáért”, kitéve magát a vadállatok, az átkok és az őrült német hercegek okozta életveszélynek? Aligha. A karakternek annyi a hátránya, hogy az árnyaltsága nem túl erős. Negatív tulajdonságai elenyészőek. A vele szemben érkező kritikák pedig a filmen belül leginkább akaratosságát támadják, illetve azt, hogy az egész cselekmény alatt nadrágot (a film szóhasználatában gatyát) visel. Utóbbiról annyit, hogy az ötlet alapkoncepcióját érteni vélem, viszont azt is érzem, hogy kicsit túltolták ezt a poént azzal, hogy Johnson karaktere a film harmadában emlegeti a dolgot. Ha már felhoztam őt, ugorjunk is hozzá!

Dwayne Johnson valamennyire a szokásos sablonkarakterét hozza, vagyis a vicces erős embert. Mondhatni azt is, hogy bizonyos szempontból ismét önmagát játssza. Ezen annyit csavartak, hogy az általa megformált kapitány humora nem olyan jó, mint a Johnson által korábban megformált többi karakteré. Más szavakkal: töményen lehet kapni vállaltan rossz szóvicceket. (Ezért egykori kancsal barátnője sem nézett jó szemmel a kapitányra.) A karakter pozitívuma az, hogy jól ki van dolgozva az eredettörténete, és ezáltal a film egyik legjobb csavarját szállította. Számomra ez az eredettörtrténet lett a film legemlékezetesebb és legjobb része. Ennél a jelenetsorozatnál még a filmzene is megmaradt pár másodpercnél tovább a fejemben. A csavar egyszerűen tökéletesen sült el, hiszen amint felfedik, hogy ki valójában Frank, megváltozik az ember látásmódja az egész történetről. Több ilyenre lenne szükség a filmiparban.
Jack Whitehall McGregor-ja hozta a meleg-szálat a történetbe. Viszont a jó hír, hogy sikerült úgy beleírni a történetbe, hogy legyen értelme és jelentősége a dolognak és ne csak a toleranciát nyomassuk egy újabb filmben. Ilyen téren a Dzsungeltúra megugrotta azt, amit az új Szépség és a Szörnyeteg nem tudott. McGregor a történet nagyjában egyébként egy kissé bolond arisztokrata ficsúrként viselkedik. Ez szerencsére a végére kissé feloldódik. Ő az a karakter, aki igazából kicsit se vágyik a dzsungelbe és nem akarja kitenni magát a korábban említett életveszélynek. Még el is hangzik a történetben, hogy csak nővére miatt jött el az expedícióra. Nála már kissé negatívan hat, hogy testvére mellett lényegében egy papucs. McGregor-hoz köthető a történet legnagyob abszurditása. Történetesen a tucatnyi bőrönd, amit magával vitt a kalandra. Mennyi a realitása annak, hogy valaki elmegy a dzsungelbe, ahol szinte végig egy folyón fog hajózni és ide magával visz golf- és teniszütőket? Nem túl sok. Előbbit még sikerült beleírni a sztoriba úgy, hogy legyen bármi haszna. Utóbbi annyira volt jó, hogy Frank kapitány poénból vízbe tudta dobni.

Jesse Plemons Joachim hercege amellett, hogy enyhén őrült, kissé sablonos főgonosz, hisz a karakter lehetett volna részletesebb is. Bár mellette pozitívum az, hogy célja érthető, jól kommunikált és logikus, bár nem túl egyedi.
Összességében a kötelező klisék mellett a Dzsungeltúra hozott rengeteg egyedi ötletet a történet során. Az elkészítés abszolút megérte. Bár a karakterek nem tökéletesek (Tökéletes karakter amúgy létezik?), a színészek játékára nem lehet panasz. Blunt és Johnson között végig megvan a kémia. Egyébként pedig az elejétől nyilvánvaló hogy a két szereplő között másfajta kémia is megjelenik majd a cselekmény során…
A filmet annak ajánlanám, aki egy kellemes nyári kikapcsolódást szeretne éppen átélni a moziban. Az, hogy lesz-e a filmből a Karib-tenger kalózaihoz hasonló franchise most még nehezen meghatározható. Jelenleg azt tippelném, hogy nem, de ez persze nincs kőbe vésve.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!