Ócska blöff, vagy mestermű?

Nem ritka ez a kérdés, ha Wachowskiék fő műveit nézzük. Feltehettük ezt a Mátrix-folytatások kapcsán, és bár a Speed Racer nem gerjesztett ekkora feszültséget ilyen téren, legújabb alkotásuk, a Cloud Atlas már annál inkább. David Mitchell - sokak által - megfilmesíthetetlennek tartott regényét vitték újabban filmvászonra a német rendező Tom Tykwer kollaborálásával, az eredmény pedig meglehetősen megosztó lett.

A Felhőatlasz kb. hat sztorit hordoz magában. Mindegyik más-más korszakban játszódik. Egyik a múltat jeleníti meg, a másik a jelent, és van pár, ami a jövőbe tekint, a téma azonban mindegyiknél kb. ugyanaz: elviseljük-e a felettünk álló hatalom által való elnyomást, vagy pedig teszünk ellene valamit? Bármelyik történetet nézzük, ugyanúgy azt látjuk, hogy valaki egy kisebb-nagyobb feleszmélést követően lázadni kezd a felette álló elnyomó rendszer ellen. Több, avagy kevesebb sikerrel. Ezt a témát pedzegették annak idején a testvérek a Matrix-filmekben is, ki szerint sikerrel, ki szerint sikertelenül.

A másik, melyet a tesóktól megszokhattunk, az a folytonos kísérletezgetés a látványvilággal. Nem ám James Cameron-módra, filmjüket nem 3D-ben készítették (nagy respekt ezért), se nem kétszeres gyorsításban (lásd: A hobbit), de képileg mégis egy abszolút lenyűgöző látványt hoztak létre. Minden egyes képsor precízen kidolgozott, alátámasztva egy-két egyszerűbb, de mindig valami igazságot tartalmazó dialógussal, és ezzel elérkeztünk a filmnek azon részéhez, amely a legtöbb embernél kivághatja a biztosítékot. A bölcsességek, melyek néhány embernek Coelhót juttatják eszükbe (nem vagyok rajongója, nem lájkoltam facebook-on, nem szeretem), míg mások minden hezitálás nélkül benyelik és magukévá teszik. Én azt hiszem az utóbbi kategóriába tartozok. Nem irritáltak a szövegek, nem irritált a kissé arcbamászó mondanivaló, egyszerűen elfogadtam és kész. Nem zavart. Nem zavart, mert maga a tálalás kellően meggyőző és határozott volt. Mert hiába forgattam a szemem még kb. az első órában, hogy ezek a szálak vajon hogy a manóba kötődnek össze, a végén minden összeért és választ kaptunk a kezdeti kérdéseinkre.

Arról nem is beszélve, hogy az elbeszélés módja mellett (mely nem olyan bonyolult, mint elsőre látszik) a színészek is brillíroznak. Halle Berry - akit egyébként nem tartok túl jó színésznőnek - remek, ahogyan a többi jól ismert arc is (Hugh Grant, Tom Hanks) is okoz nem egy emlékezetes momentumot. Kiváló maszkmesteri munkát is láthatunk, néhány szerepben a fent említett színészeket alig véltem felismerni, csak bámultam a stáblistánál, amikor egy-egy aktorról kiderült, miféle karaktereket alakított a film során. Közülük a kedvencem Tom Hanks, illetve Hugo Weaving volt, utóbbi játszotta a legtöbb olyan karaktert, akinek a maszkja mögött egyáltalán nem ismertem fel a színészt.

Ambiciózus egy film, az év egyik legambiciózusabbja. Kreatív megoldásokkal teli, zsánerről-zsánerre szökdelő mozi, mely katarzist okozó végkifejletével, fináléjával le tudja venni lábáról a legtöbb mozinézőt. Persze, van akit nem. Van, aki üresnek, vagy éppen pimaszul közhelyesnek és hatásvadásznak fogja érezni. A többiek meg meglátják benne az értékeket, melyeken nem csupán a kimondott bölcsességet értem, hanem a látványt, az elbeszélésmódot és a filmmel mint olyannal való játékos kísérletezgetést.

Látványos, érzelemdús és játékos moziélménynek tartom a Felhőatlaszt, mely az év egyik legjobbja. De ez persze befogadótól függ.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!