Harcosok Klubja

Fight Club / Harcosok Klubja
2000. január 27.
 
Harcosok Klubja

A posztmodernnek éppúgy megvannak a maga kultuszfilmjei, mint a klasszikus filmeknek, a Harcosok Klubja pedig egyértelműen az előbbiek betetőzése. S habár Lyotard nem hiszem, hogy pont erre a fajta kapitalizmusbeli értékkiüresedésre gondolt, amikor a posztmodernnel foglalkozott, el kell ismernünk, hogy Chuck Palahniuk alkotásával kiváló idegenvezetői munkát végzett a témában. Mert, hogy a Harcosok Klubja Palahniuk azonos című munkájának filmre vitt változata, melyet Jim Uhls ültetett át a vászonra. A könyv kezdetben nem volt egy sikertörténet, hiszen az embereknek annak témájából adódóan nyilván szükségük volt némi emésztési félidőre, de aztán gyorsvonatként robbant be a hírességek sétányára, ahogy a zseniális David Fincher vette kezelésbe. Úgy vélem, ő az a rendező, akit még a filmek világában kevésbé jártas embereknek sem kell bemutatnom, hiszen ha mást nem, hát a Hetediket, vagy a nemrégiben vetített A tetovált lányt már mindenki látta.

A (filmbeli) történet egy névtelen főszereplő (Edward Norton) életét meséli el, onnantól kezdve, hogy a fogyasztói társadalomban már majdnem csúcsra vitt élete egy villanás alatt kirobban az éjszakába, Tyler (Brad Pitt) figurájának megismerésén keresztül, egy felhőkarcoló kilencvenedik emeletén egy székhez kötözve a fejéhez szegezett fegyverig. Jobban mondva a történet innen indul, ami zseniális döntés, főleg ha az ember fityiszt akar mutatni a hollywoodi gyártósoros történeteknek. Számomra mindig van valami nagyszerű abban, amikor már a film elején tudjuk, melyik az a történeti pont, ahová majd a szereplőkkel karöltve el kell jutnunk, ám ez esetben a fogyasztói társadalomnak mutatott görbe tükör teljesen átértelmezi ezt a keret-megoldást. Ráadásul, amint a főszereplő-narrátor betekintést enged korábbi, olajozott gépezetként működő életébe, már el is felejtjük honnan indultunk, aztán a soron következő karakterek szépen lassan felemésztenek minket miközben mi a karosszékben ülünk a képernyő előtt.


A narrátor termék-visszahívási ellenőrként dolgozik egy nagy autógyártó vállalatnál, ami teljesen lényegtelen, hacsak nem eleve társadalomkritikai szempontból nézzük a filmet, hiszen ez esetben az autók szülőcsatornáját jelentő gyártósor, az irodai boxok végtelen képe, az egyenlet alapján működő gazdaság, tekintet nélkül az emberi tényezőkre (akár csak Marxnál) mind-mind sokkal több jelentést hordoznak. Egy baleset következtében a főszereplő minden holmija porig ég, melynek köszönhetően két dologra ébred rá, hogy valójában milyen egyedül is van az ember az egyre növekvő társadalomban, illetve, hogy milyen hasznosnak bizonyulhat egy pár percnyi ismeretség egy repülőn. Miután nincs senki, akire számíthatna felhívja a zsebében lapuló névjegykártyán található telefonszámot, a vonal túlsó végén pedig egy kis közjáték után feltűnik Tyler. Az álmatlanságban szenvedő, csoportterápia-függő narrátornak ez az a fordulópont az életében, amelyben mindannyian reménykedünk. Csak hogy a két férfi kapcsolata összeköltözésüktől kezdődően egyre bonyolultabbá és bonyolultabbá, főhősünk pedig egyre frusztráltabbá válik.

A történetet pedig bonyolítja egy nő, Marla Singer (Helena Bonham Carter) és az ő folyamatos halálvágya, no meg jó sok szex. Mindezt pedig az író az eltúlzottság legvégső pontját feszegetve, megspékeli egy kevés összeesküvés elmélettel és néhány kopaszra borotvált űrmajom terroristával, akik a káoszból új világot teremtenek, ezzel sírba fektetve a kapitalizmust. A történet középpontjában pedig ott áll a címadó Harci Klub, ami kiutat jelent a mai generáció fogyasztásközpontú életviteléből, és ami megtanítja a férfiakat arra, hogy egy zsák pénztől senki sem fogja azt érezni, hogy él, viszont egy kiadós verekedés, amiben minden frusztráció kiélhető képes újjászülni az embert minden szombat éjszaka. No meg a szappanfőzés.

Mindent összevetve ez egy túlságosan is sokrétű történet, hogy csak úgy össze lehessen foglalni, és szerintem már ez is sugallja annak nagyszerűségét, ahogy azt a sok fantasztikus név is teszi a stáblistán. A film nem mond se többet, se kevesebbet a kapitalizmus kritikájánál, hiszen végkövetkeztetése csupán annyi, hogy szükségünk van a kapitalizmus leváltására, ami helyett persze nem mutat be számunkra egyetlen alternatívát sem, csupán halkan megjegyzi, hogy az anarchia nem megoldás a problémára. Történet, színészi játék, rendezői munka, kép- és hanghatások csillagos ötös! 2000-ben a film Oscar jelölést is kapott a legjobb effektek és legjobb hangeffektus vágás kategóriákban. Aki nem olvasta a könyvet, az sürgősen szerezze be, aki nem látta a filmet, az feltétlenül nézze meg, aki pedig csak egyszer látta - bízom benne, hogy ilyen nincs - az szégyellje magát és villámgyorsan pótolja hiányosságait. De figyelem prűdöknek, és éretlen tiniknek, akik minden perverz szó hallatán elvihogják magukat, erősen NEM ajánlott ezt a film!

"A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború, a mi válságunk az életünk. A tévé elhitette velünk, hogy egy szép napon milliomosok, filmcsillagok és rocksztárok leszünk. Pedig nem leszünk. Erre lassan rádöbbenünk, és nagyon, nagyon berágunk."

Te is szeretnél filmkritikát írni? Most itt a lehetőség! Regisztrálj!


Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!

Értékeld a kritikát

Értékeld a filmet

Most olvassák 1
Film értékelés 8.1
Kritika értékelés 4.2
Kritika elolvasva 99 742