Megesett-e már veled , hogy a fikció túl nőtt a valóságon mikor nem gondoltad, hogy találkozol valami olyannal ami a szíved szaggatja és próbálsz közömbös lenni de az érzelmek feltörnek belőled és a világ melyet nézel beszippant túl nő rajtad. Keserű érzések gyűlnek benned és az a bizonyos gombóc éppen ez útjában áll a kitörő sírásodnak.
Úgy mondjuk vagy mondják mi vagyunk az "épek" akik szép csendben beilleszkedünk mikró környezetünkbe és magába az emberi világba tesszük a dolgunkat mert arra treníroztak minket és meg is akarunk felelni magunknak a környezetünknek.
Aztán egyszer csak megjelenik családunkban , környezetünkben egy ember, gyermek aki nem olyan mint mi mentálisan sérült akiket kamasz vagy már fiatal testükbe zárt az értelem és ebben a csodálatos világban a saját világuk foglyai (!?).
Döbbenten húzódunk el tőlük vagy lesütjük szemeinket, átmegyünk az út másik oldalára mert kiszakítanak a komfort zónánkból. Magukra hagyjuk őket mikor tétován keresni akarják velünk a kapcsolatot.

De léteznek csodálatos emberek akik a szó teljes értelmében az életüket áldozzák nekik, teszik a dolgukat, hogy ebből a sokszor katatón világból kiemeljék őket, megannyi áldozat és megannyi bürokratikus útvesztő mellett.
Mert kérem az úgy szokott lenni az állam a legkevesebb kiadást a szociális szférára szánja, mit is bajlódna a sérült emberekkel vagy az azt gondozó a lelkiismereten sokszor túlmutató tenni akaráson éhbérért dolgoztatva őket, míg kiszipolyozva eldobja az ilyen embereket. Ez csak egy szegmens de írhatnék az egészségügyről, ahol már az is félelem ha korházba kell menni és hozzá adódik annak minősége is. Vagy a lerongyolódott idős otthon kapacitások a speciális gondoskodás hiánya.
Saját tapasztalatomból tudom - jó egy évtizedes gyermekvédelmi unka után - milyen a mindent bele "daráló" különleges igények nélkül kezelt fiatalkorúak célállomása gondozás nélkül egy otthonban vagy szociális otthonban.
Inkább a filmről kellene írnom de képtelen voltam megállni, hogy el ne mondjam milyen a valóság és a szépen hangzó állami dicshimnuszok mögött mi is bújik meg.
Igen a különleges életek (2019) francia történet egy fikciós film de igazából lehetne dokumentarista alkotás is, történései nem egyediek.

A film egyes pontjain úgy éreztem, hogy valódi fogyatékkal élőket használtak fel színésznek, és néhány reakció komolyan őszinte döbbenetet váltott ki belőlem. Koránt sem vagyok benne biztos, hogy valóban megtették-e, de nem lennék meglepve. A film olyan, mint egy dokumentumfilm, amely éppen Reno és egyesülete életét követi nyomon, akik olyan fogyatékos gyerekekről gondoskodnak, akikkel senki más nem tud foglalkozni, miközben a hagyományos narratívát követi. Az előbbi a film valós életre gyakorolt ​​hatásának köszönhető. A színészi játék remek, szinte nem is volt kedvem filmet nézni, inkább valós eseményeket láttam a képrnyőn. A történet is nagyszerű, és a tetejébe súlyos üzenete is van. Azonnal beugrik, hogy nap mint nap megyünk el sérült akár fizikailag akár emberileg bezárt életek mellett. Ezáltal nagyítódik fel számomra azoknak az áldozatra kész embereknek a munkája akik ezt a világot akarják jobbá tenni. Ez csak egy szép, szívmelengető film, nem is akar másnak látszani nem tesz rá filmes manírokkal és nagy bombasztikus pillanatokkal sem bombázza nézőit.
Olivier Nakache Éric Toledano pedig teszik a dolgukat összefogják ezt a történetet, hol feszesre húzva, hol kicsit érzelmesre. Miképpen, hasson ránk az ami a filmvásznon történik, ezáltal mi is talán kissé jobbak leszünk, emberségesebbek. A film szinopszisából idézve: "

Bruno és Malik 20 éve egy másik világban élnek: az autista gyerekek és tizenévesek világában. A két különálló nonprofit szervezet (a The Hatch és a The Shelter) irányítása alatt hátrányos helyzetű területekről származó fiatalokat képeznek ki olyan extrém esetekre, amelyeket az összes többi intézmény elutasított és kezelhetetlennek minősítette őket.." Végig menve a bürokrácia minden útvesztőjén, revizorokkal küzdenek létükért, fennmaradásukért. A film utolsó néhány percében megtörténik a csoda vagy nevezzük katarzisnak mikor a két csoport tagjai a törődés finomhangolása végett egy lélekemelő pantomim játékot mutatnak be jelezve számomra, hogy minden amit teszünk értük előbb utóbb meghozza a maga csodáját. Aztán megint jönnek a hétköznapok a tenni kell pillanatai a gyógyító emberi segítség pillanatai.
Annyit mindent akartam volna még írni, saját történeteimet a gyermekvédelemből de inkább még néhány sort írok a színészekről.

Vincent Cassel -é a főszerep és az érdem is , hogy megtartotta a rendezőkkel a szerepet egyszerű emberi síkon, nem tesz bele felesleges színészi manírokat, jelen van az alkotásban és ez több mintha rápakolna felesleges gesztusokat. Legszívesebben az összes "gondozott" színész nevét felírnám ide, lehet ismeretlen amatőrök de amit tesznek az a film, és ennek a mozinak a varázsa.
Végül csak annyit nézze meg aki akarja talán éppen csak önmagáért vagy egy kis lélek hajózásért, hiszen nem rossz az ha jobb emberek akarunk lenni.....

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!