A film Yann Martel sikergyanús, azonos című regényét dolgozza fel Ang Lee rendezésében, akit legtöbben a Túl a barátságon című, háromszoros Oscar-díjas film révén ismernek. Számomra a két film, habár teljesen máshol játszódnak, és teljesen más történetet mesélnek el, remek megtestesítői annak a filmtípusnak, amit mostanában nagyon ritkán látni a vásznon és, amit én személy szerint annyira szeretek. Ang Lee ismét csodálatos munkát végzett, mert habár nem szorítottam a karfát az izgalom hevében, azt kaptam, amit reméltem, egy lassú filmet.

Azok, akik rendszeresen járnak moziba, ugyanakkor gyakran szemezgetnek az elmúlt idők remekbe szabott alkotásaiból, melyeket már sehol sem vetítenek, azok akár csak én, érezhetik, hogy a filmek felgyorsultak, az érzelmek, illetve az azokat kifejező arcjátékok az elmúlt húsz évben háttérbe szorultak, előkelő helyüket pedig felváltották az akciódús, gyorsan vágott jelenetek, valamint a mesterkélt hanghatások. Ugyan a Pi élete nem visszarepít minket a régmúlt filmek alkalmazott technikáihoz, mégis megtartja azok legértékesebb elemeit. Ang Lee valami egészen fantasztikusat hozott létre azáltal, hogy képes volt a mai látványvilágot ötvözni (itt jegyezném meg, hogy nem 3D-s csodaverziót néztem) egy olyan lassú, érzelemdús történettel, mint a Pi élete. Az pedig külön fényt kölcsönöz a filmnek, hogy nem jelen időben, hanem visszaemlékezve, egy narrátor segítségével meséli el Pi történetét.

Pi Patel (Irrfan Khan/Suraj Sharma) a világ egyik legcsodálatosabb országában, Indiában nőtt fel, annak is a francia gyarmati területén, ahol egykor az élet valósággal virágzott. Édesapja itt vált valóra egy álmot, mikor a helyi botanikuskertben állatkertet létesít. Az ország politikai életében bekövetkezett változások hatására azonban az állatkert pusztulásra van ítélve, ezért Santosh Patel (Adil Hussain) úgy dönt, eladja az állatokat, családját pedig Kanadába költözteti. A család és az immár kanadai tulajdonban lévő állatok együtt szállnak hajóra, hogy elhagyva Indiát Kanadában kezdjenek új életet. A sors azonban másképpen rendelkezik, mikor elsüllyeszti a hatalmas teherhajót. Pi véletlenek sorozatának köszönhetően túléli a katasztrófát és egy csónakban köt ki egy hiénával, egy orangutánnal, egy zebrával és egy tigrissel, Richard Parkerrel.

Az állatok azonban a természet törvényei szerint élnek és gondolkodnak, ezért hamarosan Pi és Richard Parker ketten maradnak a csónakban. Pi számára a feladat innentől kezdve nem csupán túlélni és partot érni, hanem megszelídíteni egy tigrist, akit egész életében ragadozóként neveltek.

A Pi élete sokkal több egy "hogyan éljük túl" filmnél, hiszen ebben szerepet kapott nemcsak a remény és a tisztelet, de a vallás, az odaadás, az emberfeletti küzdelem, valamint a természet mindenhatósága, könyörületessége és kiszámíthatatlansága is. És habár nem töprengve jövünk ki a moziból, - hiszen 127 perc elégséges arra, hogy elmesélhessenek nekünk egy kerek egész történetet - azért mindenki, aki végignézi ezt a filmet érezni fog a mellkasában, vagy még inkább a gyomrában valami olyasmit, amit nem fog tudni megmagyarázni.

A Pi élete egy megrendítő és megható alkotás, remek színészi teljesítménnyel, s habár sokakat hallottam panaszkodni arra, milyen lassú és eseménytelen volt a film, én semmit nem változtatnék rajta. Az időre szükség van ahhoz, hogy megízlelhessük az érzelmeket, s habár a történet nagy része egy apró csónakban játszódik, abban megtörténik minden, ami csak egy csónakban megtörténhet, mikor abban egy hajótörött fiú és egy tigris utazik.

Ebben a filmben nincs sem hagyományos értelemben vett romantika, sem hagyományos értelemben vett akció, ugyanakkor ízig-vérig dráma, ami valójában nem is a vásznon játszódik, hanem egy sokkal mélyebb és sötétebb helyen, az emberi lélekben, Pi lelkében, amit természetesen teljes egészében egy pillanatig sem láthatunk.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!