A Stone egyik legnagyobb hibája az, hogy az egyszeri néző valamiféle tenyérizzasztó thrillert vél a plakát mögé látni; mentségére legyen mondva, hogy az impozáns szereplőgárda okot ad a bizakodásra. Robert De Niro, Milla Jovovich, Edward Norton? Három név, három A kategóriás sztár, azonban a Stone sokkal inkább egy melodráma, mintsem thriller.

Itt pedig jön a film másik legnagyobb hibája: a rendező, John Curran. Értem én, hogy lassúra (mélyre - csak ez a kettő nem függ egymástól, jó lenne, ha rájönne mindenki) akarta venni a filmet, no de azért ennyire nem kellett volna: olyannyira túllőtt a célon, hogy a lassulás olykor tökéletessé fokozódik, s a mozi egész egyszerűen megáll.

Pedig az alapfelvetés nem rossz, De Niro egy vizsgálótisztet alakít, tudjátok, ő az, aki az elítéltekről még szabadulásuk előtt készít egy profilt, hogy mégis mennyire épeszű gondolat visszaengedni a társadalomba őket.

Nos épp nyugdíj előtt az utolsó melóval gyűlik meg a baja az amúgy példás, ámde ingerszegény, savanyú életet élő Jacknek (Niro): Stone és a vele folytatott beszélgetések, no meg a bűnöző csinos felesége (Jovovich); akinek színészi játékát még most gyorsan megdicsérem, mielőtt feledésbe merülne. Szóval várhatnánk ebből a sztoriból egy nagy egymásnak feszülést a két színészlegendától; ez azonban nem az a film. A két teljesen ellentétes jellem szép lassú változása áll a célkeresztben, persze kapunk csavart (vagy inkább csavarokat), csak nem túl földbedöngölőket és nem biztos, hogy pont azokat, amiknek örülni fogunk.

Pedig mindent összevetve nem egy rossz film a Stone; csak épp a hibái rányomják a bélyeget -túlságosan is-. Én azonban szóltam előre, ne érjen csalódás: most már nagyjából tudod mire számíthatsz.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!