MInt egy pohár friss hideg vizet, egy kimerítő futás után, úgy vártam ezt a filmet. Aztán el is jött az alkalom, és volt szerencsém megnézni Scorsese következő munkáját, amiben nemhiába harangozták be, hogy együtt fog játszani Robert DeNiro, Joe Pesci, Al Pacino, és Harvey Keitel. Erre egy magamfajta filmkedvelő ember nem mondhat nemet.
Pláne, hogy Joe Pesci a Halálos fegyver 4 óta nem nagyon szerepel filmekben, DeNiro filmográfiája pedig ujabban olyan mint egy hullámvasút, ami valljuk be többet van lent mint fent, Al PAcino pedig jobbára TV jellegű filmekben szerepel, de ő legalább nem nyomja a nagyfater elszabadul kaliberű filmeket, Harvey Keitel meg eltünt számomra, alig látom mostanában valahol. Ezért is volt üdítő ez a hír, hogy Scorsese összeáll azokkal a színészekkel, akik pályályának elején meghatározó személyek voltak, kiváltképp DeNiro. Az meg csak hab a tortán, hogy Al Pacino is csatlakozott ehhez az ominózus csapathoz.

Ezek a nevek alapján én nem is értem, hogy egyetlen nagy Hollywoodi studó sem akarta a filmet, csak a Netflixnél találtak támógatókra. Én biztosan a keblemre fogadtam volna ezt a filmet, de gondolom ezt már megbánhatták, a Netflix meg dörszölheti a tenyerét, hogy jó lóra tettek. Nyilván a technikai újításokkal voltak fenntartásaik, hogy digitálisan fiatalítsanak színészeket, pedig ez a Benjamin Buttonnál működött (azt hiszem ott is hasonló technika volt).

Scorsese a filmet úgyanúgy vezeti fel, mint ahogy eddig is tette olyan sokszor, meséléssel ahogy én nevezném. Ez minden filmjénél működik, és ez alapvetően kölcsönöz egy jó dramaturgiát egy filmnek, azaz elrontani nem lehet. A sztorit a címszerplő meséli végig, és az ő szemszögéből látjuk az egész filmet. Egy idős nagypapa ül a székben és mesélni kezd: "Régen azt hittem a szobafestő csak szobákat fest". Na ez a szobafestő mást is csinált nem csak azt ami a "hivatása" volt. A kezdés lassan hömpölyög előre, megismerjük a szereplőket, a kapcsolatokat, és a mesélés folyamán visszaugrunk az időben. Na és itt jön be a technika, ami elriaszthatta a studiókat, hogy ne fiatal színészekkel jelenítsük meg a fiatal karaktereket, hanem digitálisan fiatalítsuk őket. Ez balul is elsülhet, mert ha rossz a technika, akkor az egész filmet hazavágja, függetlenül attól, hogy a film jó e vagy se. Itt működik is, csak Robert DeNirónak ennyire vakítóan kék szeme azért nincsen, na ez az amit egy kicsit elrontottak, és már már idegesítően életszerűtlen, de Pacinónál, és Pescinél ez működött. Mondjuk egy jobb sminkes stáb lehet, hogy megcsinálta volna ezt a bravúrt, bár a színészeknek lett volna kellemetlen órákig a sminkben lenni.

A film akkor kezd el beindulni, amikor Al Pacino megjelenik a színen. Minő meglepetés pont akkor. Utána a tempó tartja is magát Thelma Schoonmaker, Scorsese házi vágója teszi is a dolgát rendesen, nincs is rá panasz, max csak annyi, hogy talán a játékidőt én túl hosszúnak tartottam (a kevesebb több), de ez a rendezőnek a hibája. Én elhiszem hogy mindent szeretett volna megmutatni, és elmondani, de nem olyan dinamikusan ütős a film, mint mondjuk a Nagymenők, vagy a Casino. A zenének is inkább altatóbb hatása van, minthogy felrázza az embert, ami néhol lehet, hogy jól jönne.
A színészek viszont nagyon jól helytállnak, nekem talán a filmben Joe Pesci volt a kedvencem, aki nem az általa oly sokszor bevett pszichopata figurát hozza, hanem a bölcs, megfontolt alvilági figurát. Harvey Keitelt, pedig Angelo Bruno szerepében elnéztem volna még többször is, de a sztori nem nagyon engedte.

Összességében a film azt nyújtotta amit vártam egy hetvenhét éves mestertől, akinél jobban senki nem tudja elmesélni az amerikai alvilág történeteit. Ez a friss pohár víz nagyon kellett, és ezután is inni fogok belőle.

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!