Ez a nagyszerű, ám azért messze nem tökéletes film kiváló apropót nyújt néhány, részben rajta kívül álló kérdés megvitatására. Peter Farrelly alkotása kimondottan az a mozgókép, amelyre szívem szerint tízhez közeli pontot kattintanék, amennyiben az „élvezeti értékét” venném figyelembe. Képtelenség ugyanakkor elvonatkoztatni azoktól az ideológiai szempontoktól-célkitűzésektől, melyeknek ez a film is szemléletes manifesztációja.
Ami a mesterségbeli nagyszerűséget illeti, az tehát mindenképpen vitathatatlan. Nem kérdés, hogy a valós karakterek és események inspirálta történet, a kiváló színészi alakítások, az élvezetes zene, a plasztikusan megteremtett miliő mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy hasznosnak és szórakoztatónak bizonyuljon az a 130 perc, amit az életünkből ennek a filmnek szentelünk. Mindemellett még azt is bölcsen ide lehet sznobkodni, hogy lám-lám, Farrelly barátunk is megkomolyodott végre a sok al- és feltesti ihletésű (mellesleg kiváló) vígjáték után, lám-lám, nemcsak szellentéssel és erekcióval él az ember! (Megérne egy külön misét annak a tudományos igényű elemzése, hogy a két említett jelenség abszolút és relatív mennyisége hogyan is alakul az életkor előrehaladtával, de nem most és nem itt.)

Joggal merül fel hát a kérdés: miért fájna kilenc-tíz pontot adni? Köszönöm az alkotóknak, hogy hozzájárulnak ahhoz, hogy ezt ezúton is kibeszéljem magamból, mert olyan jelenségről van szó, amelybe napjainkban az élet számos területén óhatatlanul egyre többször beleütközik, -botlik vagy -lép az ember. Ez a kérdés a didakszis kérdése. Kár ugyanis hazudni magunknak, tetszik vagy sem, a három Oscar- és három Golden Globe-díjban, és persze a számos további elismerésben a vitathatatlan szakmai és művészi kvalitások mellett zsírosan benne van a film (Oh! irgalom atyja, ne hagyj el!) ü-z-e-n-e-t-e is. Teljességgel indokolt az a szempont is, hogy ez miért fáj nekem annyira. Nos, igazán nem is az üzenettel van itt baj, hanem azzal, hogy látszik. Ez ugyanis felveti napjaink egyik kurrens, műfajokon átívelő filmtípusának, mondhatni, transzzsánerének, az ún. „érzékenyítő filmnek” az alapvető, már-már ontológiai mélységű kérdését. Érdemes-e, kell-e ilyen módon (vagy akár egyáltalán) érzékenyíteni, ha tudjuk, hogy úgyis csak azok érzékenyülnek majd, akik amúgy is érzékenyek, az érzéketleneket pedig – hogy korunk kiemelkedő kultúrpolitikusát, demeter szilárdot idézzem – „meg sem karcolja” egy ilyen film? Ha ugyanis annyi nap lenne hátra az életemből, ahány virtigli rasszistát akár egy picit is töprengésre késztethetett a Zöld könyv, akkor bizony már megrendeltem volna a koszorúkat. (Papot nem kérek.)

Nagyon kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is!